Évek óta készültem szakemberhez. Érdekelt, hogyan zajlik egy ilyen és milyen új gondolatokat tud nekem adni, de sosem éreztem senkinél, hogy vonzana. Aztán egy kedves barátnőm ajánlotta Timit, akihez gondolkodás nélkül bejelentkeztem. Volt bennem némi dac, hiszen már annyi mindent tudok- gondoltam. Kíváncsi voltam, és válaszokat akartam. 

Megérkeztem, és tárt karokkal várt a kapuba. Egy vadidegen ember, széles mosollyal és tárt karokkal várt, hogy megöleljen. Mint egy ismerős, akivel ezer év után találkoztunk. Az érzés is olyan volt, mintha ismerném, mintha már találkoztunk volna. 

Elmondtam a sztorim, hogy sosem volt egészségügyi problémám, sosem volt eltérés a vérképemben, semmilyen biológia vagy egészségügyi magyarázatot nem tudtak adni az orvosok a történtekre. Timi csak rám mosolygott és annyit mondott: "okés mi a helyzet a gyerekkoroddal, milyen volt? "  Sírás tört rám, nem tudom miért, nem tudom mi okozta, mi jött fel bennem, de felszabadultam. Egyáltalán nem volt rossz, gyermekkorom, sőtt, tudod még búcsúba is voltam és vattacukrot is kaptam, de a válás az megviselt. Az kutya kemény időszak volt és valójában sosem dolgoztam fel, akivé abban az időben én gyermekként tizenévesen váltam. Sok mindent nem kellett mondanom, mindent tudott, csak levezette nekem, hogy akkor ez hogyan is nézett ki. Születésszámok, transzgenerációs minták, öröklődési folyamatok. Hirtelen olyan melegem lett, hogy érthetetlen módon elkezdtem fogdosni a fejem, izegni mozogni, tudod mint amikor valaki  valami nagy igazságot mond az arcodba és az egész lényed reagál akaratodon kívül. Ez volt az az érzés, amit a sok önfejlesztés közbe annyira vágytam érezni. Ez az égető bizsergés, amikor izzik a tested és annyira érzed, hogy ez mind igaz.

Említettem, hogy Orvos- Tóth Noémi - Örökölt sors c. könyve nagy hatást gyakorolt rám,  de sokszor becsaptam, Főleg azoknál a részeknél, amikor Holokauszt túlélők meséltek. Olyan hátborzongató volt nekem ez mindig, és fájt a gyomrom tőle, izzadtam, nem bírtam befogadni. Na itt ebben a térben Timinél, csak úgy jöttek fel bennem a dolgok, kérdések, emlékképek amikről nem is tudtam. Például sokszor volt egy álmom...

Azt álmodtam, gyakran, hogy egy kislány vagyok akinek két copfba van fonva a haja, halványkék ruhában közre fogja a két szülője és besétál egy nagy hatalmas fa kapun. Nem volt jó érzés ez az álom, de nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, eddig a beszélgetésig. Mert hogy itt az első kérdés amit kaptam erre, hogy volt e Holokauszt túlélő a családban. Fogalmam sem volt róla, de inkább nem volt a válaszom. Viszont itt megint az az érzés öntött el, hogy ez igaz, ez a válasz az álmomra és arra, miért kerülöm ezeket a sztorikat.
-azóta se tudtam meg valójában, volt e ilyen felmenőm, senki nem tudja.-

Sok mindent tudtam itt meg, betegségek lelki okai, összefüggések a biologikában amikről fogalmam sem volt. Nem volt bennem semmilyen ellenállás és úgy szívtam magamba a tudást, mintha az életem múlna rajta. 
4 órát töltöttem ott, és teljes felszabadulással, minden kérdésemre választ kapva távoztam. Csodálatos érzés volt. Néhány dolog ordított bennem, hogy ezt már tudtam, csak nem akartam magamnak bevallani. Úgy tettem mintha nem lenne és elnyomtam. Közbe a válasz végig az orrom előtt volt. Rengeteget beszélgettünk. Megosztottam én is a gondolataim, hogyan látom én a dolgokat és egy egészen magasabb intellektuális beszélgetésben volt részem.

Elköszönéskor Timi csak annyit mondott, hogy mi ezt a találkozót már réges rég megbeszéltük, egy másik életben, azért vagyok éppen most , és éppen ott. Akkor még annyira nem hittem ezekben, mint most, de valahogy 100%-ig igaznak éreztem, annyira ismerős volt minden és annyira önmagam tudtam lenni. 
Néhány nap múlva kérdésem támadt, majd a beszélgetés végén elhangzottak elindítottak bennem valamit.

"Nem szeretnél ezen a pályán elindulni? Minden megvan benned hozzá és érzékeled amit kell!"
Az első gondolatom az volt, én ennél többre vágyom. Nekem nem elég az, hogy a fizikai és lelki dolgokat összekötöm, én bele akarok látni oda ahol még senki nem járt. Megakarom érteni azt amit még én magam sem értek, de az biztos, hogy ez volt a kiinduló pont és elgondolkodtam rajta.

Néhány nap múlva gondoltam megosztom a környezetemmel a tapasztalatomat, és azt, hogy számomra egy ekkora tudással bíró ember , mit kérdezett tőlem. Éreztem ebben valami elismerést, hiszen tudtam jól, nem kérdezgeti ezt mindenkitől. A környezetem nem támogatott: " Áh ez nem neked való, hát én téged ennek nem tudnálak elképzelni." 

Nekem ez az egy mondat elég is volt, hogy megállítsam magam. Nem is tudták mi van bennem, nem is tudták mit tudok, mennyi tapasztalásom és érzékelésem van, vagy én mit gondolok erről, de mégis kaptam egy ítéletet, ami teljesen leblokkolt. 

A konzultáció utáni időszakomban úgy éreztem, az aki előtte voltam kezd teljesen darabjaira hullani. Semmi nem passzolt már és mindent kicsinek éreztem magam körül. 
Olyan volt mintha hívna valami amit nem látok, nem hallok csak érzek, vitathatatlanul érzek. 
Ezer új nézőpontom lett minden dologról. Teljesen másnak éreztem magam. Igazából már a műtét után is ezt éreztem, de a gyász nagyon erősen rám ült. Nem engedett, fojtogatott. Húzott magával az a sötétség amivel ilyenkor küzdenek a nők egyedül. Változtam és egyben sodródtam a saját mély gödröm alja felé. Elég paradoxon érzés volt. Óriási  megtapasztalások a tudatosságban- igaz akkor még spiritualitásnak hívtam- és óriási megtapasztalások a depresszióban, félelemben, gyászban. Néha azt hittem megőrültem. Beszéltem az elveszett kisbabámhoz, jöjjön vissza, legyen velem, ne hagyjon el. Minden olyan gondolatomat bántam, ami arra irányult, hogy talán nem jó ötlet hogy jön, teljesen magamat hibáztattam. Leértékeltem magam, semmi értékemet nem láttam, és elkezdtem ön marcangolni magam minden egyes nap. 

Önsegítő csoportokba léptem be, ahol hasonló történésen átesett nők küzdöttek a gyásszal. Volt aki már évek óta. Volt aki sokkal mélyebben volt mint én pedig már 5 év is eltelt azóta, hogy elvetélt. 5 év ? -gondoltam én, aki ekkor 2 hónappal volt a műtét után. Nekem erre nincs 5 évem, én élni akarok, hiszen ezért imádkoztam a műtét előtt. Nem engedhetem ezt magamnak meg. És mint mindig, az erőm most is erősebb volt nálam. Fogta és kihúzott ebből a mély gödörből. Egy eszközt ismertem a gyászra. Írj egy levelet annak aki elment. Mond el neki minden érzésed, gondolatod amit nem tudtál vele megosztani, add ki neki a fájdalmad és búcsúzz el. 

Nem tudom te írtál-e valaha, valakinek levelet, ha nem, akkor próbáld ki, akár olyannal aki még él. A "Szia Drága..." után, 3 hetet ültem az üres papír felett. Volt amikor zokogtam, volt amikor csak néztem és képtelen voltam egy betűt is írni. 
Ugye elengedni nem tanított meg senki. Küzdöttem, pokolian ,de mindennap megpróbáltam, és ezután, megírtam és soha többet nem néztem vissza. Megbékéltem. Megfejlődtem. Olvastam egy buddhista mondást, ami felszabadított és remélem minden nőnek segítő kezet nyújt, aki ezen ment keresztül:

"Vannak lelkek, akiknek csak egy villanásra van szükségük az életfeladatuk beteljesítéséhez."

Hálás lettem, hogy ez az én villanásom lehetett.

És azután...

(Az illusztrációt Borsi Flóra készítette, címe "Lune 2016" , nézd meg a munkásságát: www.floraborsi.com)

... Tapintható volt a csend az ultrahang közben. Az orvos feje billent, hol jobbra, hol balra. Éreztem a feszültséget ami mindenkire ráült ott. Az energia hangosabb mint a szavak, ma már jól tudom. Éreztem a félelem és a szomorúság energiáját. Vártam a szívhangot... Néhány másodpercet éveknek éreztem... Majd meghallottam, életem leggyönyörűbb dallamát, amihez semmi sem fogható. Valamiért számoltam magamban a másodperceket. 1,2,3,4 gyönyörű csilingelő dobogás, ütemes, erős és boldog. 5,6,7,8, sugárzott belőle az erő. Hirtelen olyan mély és erős boldogságot éreztem a mellkasomban, amilyet nem gondoltam, hogy lehet érezni. 9,10,11, Könny szökött a szemembe és mérhetetlenül hálás voltam azért az érzésért. 12, ez volt azt utolsó mielőtt az orvos befejezte a vizsgálatot. Életem 12 másodperce amihez nem volt addig fogható semmi.

Síri csend volt a rendelőben , nem tetszett az orvos arckifejezése. Olyan vészjóslóan kimért volt. Nem nézett a szemembe. "Öltözzön fel és fáradjon az asztalhoz" - mondta .

Leültem és nem értettem miért van mindenki gyász hangulatban, amikor most éltem át életem legeufórikusabb pillanatát és kicsattanok a boldogságtól.

"Önnek életmentő műtétre van szüksége"- mondta egyenesen, a szemembe, rezzenéstelen arccal.
Úgy , hogy attól a legbátrabb ember is összerezzen, ha a hallottaktól nem is a nyomatékosítás miatt biztosan.
Teljesen értetlenül álltam minden előtt, hiszen én teljesen jól voltam, és hallhatóan a kisbabám is. Próbáltam lazítani a helyzeten, megkérdeztem, hogy ez biztos-e hiszen én tök jól vagyok ... 
"Kérem fáradjon át azonnal a sürgősségi osztályra, nem tudhatjuk mennyi idő van hátra az életéből, meg kell operálni, sajnos méhen kívüli terhessége van és a belső vérzés már elindult".- ez volt a diagnózis. 

Most is ahogy erről írok érzem, hogy a fejem szétfeszül, akkora ellenállásban van. Hogyan lehetne veszélyben az életem életem legerősebb életteli pillanatában.

Volt már akkor fogalmam arról, hogy minden testi tünet lelki eredetű és hogy minden történést mi teremtünk az életünkbe, de akkora sokkot kaptam, hogy a lélek is kiszállt belőlem, nem hogy én ott meditációs állapotba nyugtassam magam. Összeomlottam. Megkérdőjeleztem Istent, minden addig tanult tudásom. Csak haza akartam menni. 

Egy kerek órát zokogtam az autóban, hogy ez miért velem történik, miért tőlem veszi el az élet a gyermekem, és miért én vagyok az akinek ezen keresztül kell mennie. Igen, gondolhatod ha veszélyben volt az életem, miért ültem egy órát a kocsiban... azért,  mert én teljesen jól voltam fizikailag. Megértettem tudatalatt miért számoltam a másodperceket, mert tudtam csak néhány lesz belőle. Nem tudtam befogadni azt, hogy életveszély és " kérem sétáljon át a sürgősségi osztályra...". Ha valakinek ez összeáll legyen az övé, én valahogy ezzel nem tudtam egy lenni és óriási sokkot kaptam. Az önfejlesztésnek hála, tudtam, hogy van egy orvosi protokoll, amin ők akkor is végig mennek ha a valóság teljesen eltér az általuk tanultaktól. Félre értés ne essék, senki ne gondolja h én ezt nem gondoltam komolyan, én csak próbáltam más kimenetelt elérni, mint az, hogy ő és a kis szíve nincs többé...

Következő vizsgáló, még egy fél óra várakozás... Nem hallgatott bennem a hang, ha életveszély miért kell várni?... a saját valóságom akartam érvényesíteni, hogy tegyék jó helyre, vagy valahogy ,de ezt oldják meg. Imádkoztam, hogy mire beérek a vizsgálatra, ő már jó helyen legyen és mehessünk haza. 
Nem ez történt, mint tudjuk orvos- orvosnak nem mond ellent. Borzalmasan veszélyes. Kezdtem elfogadni a tényt, hogy ez megfog történni. Mindig is ellenállásban voltam az orvosokkal, kórházakkal. Mindig azt éreztem , valójában őket nem az érdekli, hogy vagyok, hanem tudják a tudásukat beilleszteni egy helyzetbe, tudjanak vágni, szúrni és végezni a munkájukat. Darab, darab... annyiszor hallottam ezt a kifejezést, de sosem értettem. 
Nem voltam elég erős és nem volt elég tudásom a betegségek, testi tünetek lelki okairól, ezért tanácstalanul álltam a helyzet előtt.

Délután 1 óra volt amikor bekötötték az infúziót... rám hatalmas nyugalom ült, mindenkit én nyugtattam, hogy én jól vagyok és minden rendben lesz. A kisbabámtól elbúcsúztam és csak bámultam ki az ablakon rezzenéstelen arccal, hogy te jó ég, én ezt választottam? Ezt teremtettem? Ezt írtam alá mielőtt leszülettem a Földre? Hát hülye vagyok én? Óriási nyugalom volt rajtam... nem értettem miért, de az az érzésem volt, hogy minden rendben, és minden úgy történik, ahogy nekem az a legjobb lesz, de közben gyászoltam, hogy ehhez pont el kell engednem őt. Azon gondolkodtam a kórházi ágyon fekve, mennyire nem illek oda se, és mennyire egyedül vagyunk bármi is történjen velünk . Velünk kezdődik és velünk ér véget. Egyedül kell megvívni a harcainkat, elakadásainkat, hiába van mellettünk bárki, az csak a miénk. Rá gondoltam, mik történtek az életemben és hogy megérte-e, boldog voltam és elégedett. Az a 12 másodperc csilingelt a fülemben, hogy ez igen, nekem még ez is megadatott. Ott akkor abban a pillanatban elkezdtem hálás lenni az egész helyzetért és az egész életemért. Ott értettem meg, hogy én amit kaptam erő, az a hit és az a földöntúli kapcsolódás, amit senki nem fog megérteni ha én innen kimegyek, de én érzem, és nekem ez ott akkor épp elég volt.

Délután 6 óra... én még mindig ugyan ott várakozok az infúzióval az életveszélyes állapotban, 7 órával azután, hogy közölték percek vannak hátra az életemből... 
Megkérdezték kérek e bátorítót, óh -mondom - "nem hiszem, szerintem elég bátor vagyok, ha én egy ilyen helyzetet teremtettem magamnak." Persze nem értették, de biztattak, hogy ez semmit nem jelent , és bármikor teherbe tudok esni újra és ez rutin műtét. Huh gondoltam, az életmentő műtét egy rutin műtét, szuper! A biztatást sem értettem, hiszen én nem voltam összeomolva,ez is csak a rutin része volt... tudtam, ennek most meg kell történnie, hogy valami sokkal hatalmasabb vegye kezdetét. Egy dologra figyeltem, hogy engem ott az a közeg, ne vegyen a hatalmába. Ne éljem meg áldozatként és ne legyek rájuk szorulva, mert azonnal oda az erőm.

A műtét 1 órás volt. Megkérdeztem előtte mire számítsak, hánykor jövök ki a műtőből. Ránéztem az órára és azt mondtam magamban: " oké Isten, 7 óra van, én 8 kor itt akarok kint feküdni és teljesen rendben akarok lenni." Itt már csak én voltam, az a kis lélek már nem volt ott velem. Volt egy pillanat a várakozás közben, amikor éreztem, ez ennyi volt, és elvágták a láthatatlan fonalat. Onnan már tudtam, csak én vagyok és hogy ennek a történésnek vége legyen. 

Az altatás előtti pillanatban, hirtelen ezer kérdést tettem fel.
Miért világít ennyire vakítóan az a fehér fényű lámpa pont a szemembe?
Mi van az altató gázba?
Hányan lesznek bent a műtétkor?
Ki fog figyelni arra, hogy az altató gáz ne menjen túl?
Itt is kontrolláltam és előre akartam mindent tudni. Úgyhogy az altatás előtti pillanatokban, imádkoztam. Igazából furcsa érzés volt, mert azt éreztem nincs is ott éppen akkor senkire szükségem, mert valaki van velem. Imámban kértem, hogy az irányítástól való függésem, veszítsem el, és ha most elkellett engednem életem legnagyobb vágyát, akkor ezzel együtt vegyen el tőlem mindent , ami és aki nem tartozik hozzám. Lehessek egy új én, aki magasabb szinten van minden addigi tapasztalatánál. Meg is lepődtem milyen szavak, gondolatok ezek, mikor lettem én ennyire tudatos. Ebbe az imába és egy tengerkék szempárba a műtősmaszk mögött, ami bele égett a lelkembe és azt mondtam magamnak, oké figyelek, aludtam bele. 

Sokszor hallottam, hogy műtét és  altatás közben megéritni a halál az embereket, de nyitva hagynám a teret arra, hogy álmodtam, halucináltam, kinek mi kényelmes, hogy megértse. 
Arra emlékszem, hogy határozott érzésem volt arról, hogy igen én élni akarok és had menjek. Aztán volt egy pillanat amikor láttam, a műtőben 5 ember van velem és ott fekszem én. Pontosan az az élményem volt, mint amikor a történet elején a jóga matracon meditáltam és néhány másodpercre sikerült ezt megtapasztalnom. 

Amikor magamhoz tértem, felkiáltottam "ÉLEK! ".
Egy műtős megkérdezte, nevetve : " Miért mit gondolt meg fog halni? - érthetetlen jó hangulat volt, mindenki vidám volt, köztük én is.  Majd megkérdeztem ki volt az 5. ember a műtőben, hiszen azt mondták 4-en lesznek. Innen tudtam, az amit "álmodtam" megtörtént. 

A műtét sikeres volt, és én 8 órakkor kereken már kint is feküdtem az ágyban. Semmi fájdalmam nem volt, semmit nem éreztem. A lelkem sajgott, éreztem, hogy elvesztettem valami nagyon nagy dolgot, amire vágytam és terveim voltak vele. Viszont egy dolog nyugtalanitott az a mérhetetlen nyugalom volt, és a megkönnyebbülés. Kinéztem az ablakon és azt mondtam magamnak, megcsináltam. Újra láthatom a madarakat ahogy ott repülnek, életben vagyok, bármi lehetséges, ez egy csoda. 

Teltek a hetek, és az üresség nem távozott belőlem, kezdtem vissza tuszakolni magam abba a dobozba ahol nem értettem semmit. Miért történt mindez? Miért velem? Miért nem lehetett ez másképp?

És akkor találkoztam életem első konzulensével, aki összekötötte a "nemértem dobozom" szálait. Végre megértettem miért teremtettem ezt.

És azután...

Brutális tempót vett az önfejlesztési vágyam, készségem. Minden érdekelt ami ezzel kapcsolatos, úgy éreztem magam. mint amikor a Titok c. filmet néztem a Youtubeon a bordó laptopomon. Mindent tudni akartam. Meditációk, vonzástörvénye, transzgenerációs traumák, belső gyermek, ego, légzéstechnikák, relaxációs gyakorlatok, új yoga irányzatok, minden kezdett bekúszni a világomba. Azt éreztem, végre kaptam valami biztosítékot arról amit mindig is éreztem, hogy ennél van valami sokkal több és nagyobb. "Az élet nem lehet csak ennyi"- mindig ez motoszkált bennem. Bele szerettem az élet minden apró dolgába. Könny szökött a szemembe naplementekor és boldog voltam ha csak felkeltem és örülhettem annak hogy élek. 
Sosem gondoltam hogy van a hálának egy ilyen szintje és az ennyire tudja emelni az életet. 

Naplóztam én már tiniként is , de ez valami egészen más gyakorlat volt amit megismertem. Vágyak, valóságok, és a kedvencem a manifesztálás. Teremteni az életem - mondogattam. 
Faltam a könyveket, podcastokat, blogokat ezekkel a témákkal kapcsolatban.

Érteni értettem amit olvasok, hallgatok, de az áttörést nem éreztem. Mindig az az érzésem támadt, ha elkezdek nyitni, a környezetem elkezd zárni, ezért nekem is vissza kell zárnom, hogy illeszkedjek. Eleinte ez automatikus volt, aztán elkezdtem észrevenni, hogy én minél jobban és szabadabban érzem magam, minél inkább azt érzem nyílik a tudatom és nyílnak a dolgok körülöttem, a párkapcsolatom elkezd szétesni, a másik elkezd falakat húzni és én csak pattanok le róla, nem találjuk az utat. Arra jutottam el  kell engednem ezt a nagy örömöt minden felé, ha ennyire csak én érzem ezt, akkor lehet mégis nem veszem elég komolyan a dolgokat- amit hallottam sokszor. ÉS ekkor újra elkezdtem letördelni a szárnyaim. Mostanra már neked is világos milyen kis kaméleon tudtam lenni, aki teljesen azonosan szeretne a másikhoz idomulni, csak ne legyen teher senki számára. - ez csak egy mai felismerésem, akkor amikor ezek történtek nekem fogalmam sem volt mi ez.

Ugye életünk kezdetén sok mindent megtanítanak nekünk, azt azonban hogy hogyan kell elengedni embereket, dolgokat, helyzeteket, azt nem, arról nagyon kevés az infónk. Nagyon nagy ellenállást éreztem mindenféle elengedés és megengedéssel kapcsolatban. Valahogy úgy néztem az életem, hogy azoknak vannak medrei és a mederbe mindennek, ami éppen akkor és ott van, bele kell férnie. Borzasztóan feszítő érzés volt ez.

Kezdtem érezni a nyakam körül a szorítást, hogy ez így ebben a formában nem fog menni. Vagy nekem vagy a körülöttem lévő dolgoknak ,de valaminek el kell mozdulnia különben megfulladok. Vagy mi lenne ha csak maradnék így ahogy vagyok?... és itt elkezdtem magam megállítani. 

Mindig is volt erőm amibe kapaszkodjak. Mindig is tudtam magamat húzni, legyen ez a parentifikáltság (akit érdekel a téma Bibók Bea- Ellopott gyermekkor c. könyvét ajánlom) miatt kialakult szupererőm, vagy bárminek is köszönhető, de örültem neki, hogy az erőm az mindig ott volt. 
Úgy éreztem, van egy képességem, hogy ha még szétesni is látszik minden, tudok hinni abban, hogy megfog oldódni és én úgyis megoldom és kibírom. Vissza is érkeztünk a fekete,hosszú hajú lovas érzéséhez, akinek mindent ki kell bírnia... pedig már mennyi tudásom volt , hogy ne így cselekedjek, és mégis. 
Nem találtam az utat, nem tudtam hova kell és mihez, csak éreztem hogy nem találom. Családra vágytam és boldogságra. Nem akartam a fejlődésért feláldozni. Erre vágyik mindenki nem? Házasság, ház, gyerekek és teljes az élet. Meg egyébként is elkezdtem észrevenni , hogy már körülöttem mindenkinek gyermeke van, már házas vagyok, és már szeretnék oda érni ahol mindenki más van. Mert kívülről az olyan kerek és biztonságos volt. 

Önmagába ezzel semmi probléma nincsen ha valaki erre vágyik. Itt a probléma az volt, hogy én rettegtem ettől , és a rettegés közepette teremtettem meg ezeket a dolgokat. Fogalmam sem volt hogyan kell csinálni, de azt tudtam, hogyan nem akarom. Nem akarok fél családot, nem akarok egyedül lenni a gondjaimmal, gondolataimmal,  nem akarok érzelmileg elérhetetlen szülőket a gyermekemnek, nem akartam átruházni a saját traumáim a gyermekemre. Nem akartam sok mindent. Tudom, ezek a gondolatok nem futnak át sok ember agyán mielőtt gyermeket vállal. De ... és most tudom, hogy az ítélkezésen ha túl vagy, az után te is nagyon jól tudod miről beszélek, hiszen ezt mindannyian csináljuk, hogy sodródunk és nem gondoljuk át kellő képpen a dolgokat, csak vágyunk valamire és azt nagyon akarjuk ,és azt hisszük az lesz a megoldás.  Elkezdtem a szülővé válás gondolatát bevinni a hétköznapjaimba. Meditációkat és manifesztációkat csináltam azért, hogy ez sikerüljön. És sikerült is azonnal... majd hirtelen lett egy pozitív tesztem...

Régen én az a nagyon eltervezős , mindent előre tervező és tudni akaró ember voltam. Mindenről határozott és kerek elképzelésem volt és én abba az irányba igyekeztem mindent vinni, hogy az tűpontosan össze is jöjjön. Ha azonban ez kicsit is eltért én összeomlottam.  Minden piros zászlót hárítottam, mert tökéletes élet nincs és minél inkább láttam bele másokéba, annál inkább fogtam fel, hogy másé sem az csak kívülről tűnik úgy. Tehát rendben van, hogy az enyém ilyen. Itéletek és nézőpontok amik megkeserítették az életem. Rájöttem, hogy a legjobban csillogó kapcsolatokban vannak a legnagyobb csontvázak a szekrényben. Kezdtem elfogadni mindent és elveszteni a szabad, korlátok nélküli ,könnyű élet és társas kapcsolatról alkotott nézeteimet. Valahogy rám ült az a társadalmi elvárás, hogy én már 29 évesen túl idős vagyok, hogy egyedül legyek, meg amúgy is a házasság szent és sérthetetlen, nekem abból kilépni nem lehet. 

Kezdett leperegni a szemem előtt a rám váró élet. Éreztem, hogy nem tudok kapcsolódni még a pozitív teszttel sem, nem hogy a születendő gyermekemmel. Nem mentem fel magam, de borzalmasan egyedül éreztem magam az egésszel. Nem így álmodtam erről és nem így akartam, hogy megvalósuljon. Tudom erre nem lehet kellően felkészültnek lenni, és minden nézeted meg is változik, de ellenállásban voltam. Nagyon szerettem volna, de ha most visszatekintek és őszinte vagyok magammal akkor ezt éreztem és féltem. Itt jöttem rám, hogy nincs elég önbizalmam, az önbecsülésem meg a béka feneke alatt csücsült. Megértettem, hogy a fejlődésem áttörését ez gátolta. Kívülről akartam bevinni a tudást és nem fektettem hangsúlyt arra ami bennem van. Rettegtem mi lesz ha csak egy megoldásként tekintettem erre az egész gyerek témára, mi lesz a következménye, milyen dolgaim adom át neki majd és mi lesz ha nem tudom úgy nevelni ahogyan az a legjobb. Bízom benne, és tudom is,hogy ezen minden gondolkodó nő aki szeretne egy egészséges mentalitású felnőttet nevelni gyermekéből, átmegy ezen. Innentől mindent megkérdőjeleztem, hogy jó döntés volt e bármi ami ide vezetett.

Örültem hogy sikerült és annyira vártam, vágytam rá, de a kételyek a fejemben egyre hangosabbak voltak a körülményeket illetően, mert ezek mellé olyan szintű stressz költözött az életembe ,ami mellett nem tudtam el menni, hogy ennek bizony biztos, hogy nem így kellene történnie. Valójában a légzéstechnikák ,a meditáció semmit sem ér? - ezen gondolkodtam, miért nem működnek.

Teltek a napok és én kezdtem magam meggyőzni róla, hogy már pedig én ezt is megfogom tudni oldani és kibírom bármi is jön, ha kell egyedül. Voltál ezzel így te is , tudom. És onnantól őrülten bele szerettem az egészbe és az életbe is újra, és vártam. Izgatott voltam. Elképzeltem mindent hogyan lesz, mennyire szuper lesz és kerek az egész. Boldogság szemüvegén keresztül néztem mindenre, valahogyan mindent megváltoztatott. Éreztem hogy egyre erősebb vagyok az egész helyzettől és tudtam hogy bármi is vár rám megfogom oldani. Élveztem a tüneteket és mindenre pozitívan tekintettem. Kibírtam ha fájt és tudtam , hogy mindez érte van és megéri.

Majd elérkezett az első ultrahang és én még életemben nem voltam ennyire nyugodt de izgatott.  Nem értettem, életem azon pillanatában amit egész mostanáig vártam, és  sosem éltem át hasonlót, miért vagyok nyugodt, hiszen ez nem egy ismerős helyzet. Ekkor még Istennek neveztem minden erőt ami nagyobb tőlem, és imádkoztam. "Rendben legyen minden és úgy történjen, ahogy annak történnie kell." - érdekes nézőpont volt, de ez jött. Volt már olyan erős a tudásom, hogy rá mertem bírni magam az életre, akkor még Istenre. 

És azután...

... Szóval amikor hazaérkeztem a kis szigetről, teljesen rendben éreztem magam és a gondolataim, érzéseim. Úgy éreztem rátaláltam önmagamra.  Hiányzott valami stabil, hiányzott a biztonság érzése. Arra gondoltam , ahonnan indultam, az majd jó lesz. Érdekes nézőpont volt ez, mert a valaha volt legjobb dolog ami történt velem, az volt ,amikor kikerültem abból a valóságból amiben felnőttem. Olyan nagyon kicsi volt az mindig nekem. Sosem éreztem jól magam, mindig kívülállónak gondoltam magam, akárhol voltam. Mégis életem töréspontja pontosan oda lökött vissza. Visszatért az önfejlesztés a napjaimba és egyre több ismeretem volt.  Kezembe akadt Orvos- Tóth Noémi: Örökölt sors c. könyve és minden túlzás nélkül mondhatom, megváltoztatta a világom. Olvasás közben legalább 4x csaptam be a felismerések miatt. Ennek köszönhetően 
ma már tudom az élet, mindig újra dobálja a köröket, ameddig ki nem szállsz. Ott volt a választás lehetősége és én nem mertem választani. Nem mertem az ismeretlent, a valódit,nem mertem  a változást választani. 
Ezért újra megismételtem a mintát. Új szerelem , új kapcsolódások, ugyan azok a problémák. Nem értettem...

Nem lehet mindenki ugyanolyan- gondoltam. Nem lehet, hogy nekem soha semmi nem jó, és én mindig mást akarok mint ami van. Ezt a mondatot számtalanszor megkaptam amíg felnőttem...
Arról már volt tapasztalatom, milyen az, amikor valaki el akarja nyomni ami én magam vagyok, hát most megengedtem magamnak, hogy megtapasztaljam, milyen az, amikor én nyomom el saját magam. Elegem lett a csapongásból, a változásból., azt a stabil légkört kerestem, amire mindig is vágytam. Azt akartam érezni, hogy tartozok valahová, hogy valakinek én is fontos vagyok. Érdekes nézőpontom volt, hogy én senkinek nem vagyok fontos.

Így kezdődött, hogy elkezdtem magam összehúzni, bezárni, letördelni a szárnyaim. Addig, ameddig pontosan bele nem illettem, az általam elképzelt, keretekkel és korlátokkal teli valóságba, ami éppen olyan volt mint bárki másé. Szilárddá tettem nézőpontokat, hittem dolgokban megváltoztathatatlanul és kezdtem olyan normálisnak érezni magam. Hirtelen annyi emberrel hasonlítottam, annyi mindenkivel éreztem, hogy egyek vagyunk, egy felé megyünk, ugyan azt akarjuk. Jó érzés volt, olyan ismerős és stabil. Elkezdtem kialakítani mindent amire azt hittem akarom és ami másnál annyira tetszett. Tudjátok egész életemben a vattacukrot kergettem. Itt is , de ennek sosem voltam tudatában. Ezt a programot csak bekapcsoltam tudat alatt magamban és futottak. Férjhez mentem, választottam embereket magam köré, és éltem a magyar valóságot. Akkor jöhet a gyerek, jöhet a ház és lassan a lista végére is érünk, gondoltam, na majd most fog jönni az az óriási, vattacukros mámoros boldogság, amire 6 éves korom óta ácsingóztam. 
Igazából fogalmam sem volt én kivagyok és mit szeretnék igazán. Azt tudtam, hogy boldog akarok lenni és ehhez bármi is kell én készen állok rá. Kezdtem ugyan megismerni magam, de az inkább arra volt jó , hogy én mit nem akarok, azt meg ugye nem engedhettem, hiszen az eltért mindenki mástól. 

Aztán eltelt pár év és én elkezdtem borzasztóan szenvedni. Ki akartam jönni abból a dobozból, és én akartam lenni. Ez az erő, hogy én önmagam akarok lenni,  sokkal erősebb volt bennem mint bármilyen impulzus az életemben.  Az volt a legnagyobb problémám hogy én magam sem tudtam ki vagyok én. Sok nézőpontom volt a világról és bele voltam gyömöszölve egy pici dobozba és mindenáron megpróbáltam magam határok közé tenni. Az élet lényege a gyerek, az élet lényege a házasság, az élet lényege valami, nekem ilyen feleségnek , barátnak, gyereknek kell lennem. És persze ilyen társat és ilyen embereket választottam akkoriban, akiknek ugyan ez volt a nézőpontjuk. Ez senkinél sem jó vagy rossz, csak van. …és  ha te erre éber vagy, akkor másik addig fogja jól érezni magát veled, ameddig te kevesebb leszel vagy kisebb mint ő, vagy akkora amekkorát elbír, és ugyan ez fordítva. Amíg ebben akarsz lenni , addig mindig az életedet kicsiben fogod tartani.

Amikor elkezdesz önmagad lenni ,akkor kezdődik az igazi vidámpark az életben. Elkezdenek nem elbírni. Ma már úgy állok mindenhez., hogy érdemes mindenre elmondani tízszer, hogy érdekes nézőpont, hogy van egy ilyen nézőpontom, mert bármi lehet bárhogyan. 

Ha önmagad vagy,nem tudsz reakcióba lépni olyan emberekkel akik nem valóak a világodba. Nem tudsz velük rezegni, mert más a valóságod. 

Persze ekkor sem akartam még változtatni, inkább azt szerettem volna, hogy az emberek változzanak. Maradni akartam, küzdöttem és azt követtem, hogy én ezt választottam, nekem már ez az életem, ebből kell kihoznom a legtöbbet. 

Átéltem olyan dolgokat, amikre úgy tekintettem, hogy ennek soha nem lett volna szabad megtörténnie, nem találtam támaszra, nem értett meg senki és eljutottam oda, hogy minden az én hibám és nekem nincs itt keresni valóm. 

És itt választottam életem legnagyobb harcát, hogy akkor ebbe mindenáron maradnom kell. Minden energiám ismeretem, tudásom, önismereti munkám arra szántam, hogy megmentsem a kapcsolatom és azokat az embereket akik körülöttem vannak. Folyamatosan falakba ütköztem, és mindig magamat találtam a megoldhatatlan gondolatok végén. Én nem klappoltam semmivel. Ismét csak azt éreztem fura vagyok. Nem illek sehova és ha mást választok , egyedül maradok és éppen ez volt amit egész addigi életemben igyekeztem elkerülni, a magányt. 

Volt olyan időszakom, amikor elérkeztem életem azon mélypontjához, ahol csak egy kiutat láttam, ha eltűnök a földről. Jöttek az önszabotázs gondolatok. Lelkem olyan sötét darabkái, amelyek létezéséről sem tudtam. Olyan gondolatok, érzések, hogy talán nincs értelme élnem. Senkivel nem tudtam kapcsolódni, senkiben nem éreztem a támaszt. Nekem a legjobb egyedül volt, hiszen úgysem értett meg senki. Igen ,mindeközben kapcsolatban voltam és voltak körülöttem emberek.

A legtöbb megítélésem ebben az időben kaptam. Pontosan azért, mert nem tudták mi történik velem és bár tettlegességig az önszabotázs gondolataim sosem jutottak, mert a saját erőm megmentett és segítséget kért, mégis az emberek csak az energiáját érezték. 
Megfejlődtem gondoltam... ezen is túljutottam, akkor ez a tuti, végre megérkezek és boldog leszek, kitartottam , küzdöttem, megoldottam...

És azután...

2024-et írunk, a történet kezdete óta eltelt 10 év. Ezekre az eseményekre mégis tűpontosan emlékszem. Még magát az érzést is előtudom hívni magamban, ha nagyon akarom. Egyik sem volt kellemes, vagy olyan amire önszántamból jelentkeztem volna, hogy "Hello igen én vagyok az, gyertek tegyetek próbára!" Ma viszont azt gondolom, hogy ha újraindíthatnám az életem, akkor is pontosan így csinálnám. Mert ez vagyok én. Az összes történet hozzám tett, és valamilyen módon hozzájárulás lett az életemhez. 

Ott a szigeten töltött időszakban, a tudatos önfejlesztés teljesen kikerült az életemből, és csak a jelen pillanatban éltem. Ahogy a mai nap is erre törekszem. Ám már a tudatosság a létezésem alapja. Ebben az életben, most vagyunk itt. Túl sokszor és túl sokat rágódunk a múlton. Régi hibák, sebek, történetek amikre a mai napot áldozzuk. Hibákért büntetünk másokat, amiket nem ők követtek el, de egy régi tapasztalás miatt úgy reagálunk ahogy. Elutasítunk helyzeteket, mert félünk. Várunk, várunk, hogy majd egyszer megérkezünk oda ahova vágyunk. Oda, most , ebben a pillanatban tudunk megérkezni! Minden lélegzetvételnek emlékeztetnie kell minket, arra hogy élünk és itt vagyunk. Ez nem lehet magától értetődő. Most nem ezzel az "élj a mának" bullshittel jövök, hanem a valósággal. 

Gondolj arra akit a legjobban szeretsz. Most gondolj arra, mit tennél meg érte.
Bármit? ...és ha te nem leszel energikus, nem leszel céltudatos, nem fogod vágyni az életet akkor mit gondolsz mi történik? Elmúlsz te magad is ,és nem tudsz már senkinek semmit átadni.
Ezért kezdődik és ér véget ez a kaland velünk, önmagunkkal. Mert adni csak úgy tudsz ha van mit, ha van miből. Ha nincs erőforrás magadban, akkor másnak sem lesz benned semmi, de semmi izgalmas. Szürke lesz minden és az élet színe számodra láthatatlanná válik.

Emlékszem körülbelül 24 éves lehettem, amikor volt mellettem egy ember, aki minden erejével azon dolgozott, hogy a fényt ami belőlem árad, megpróbálja elnyomni. Ne örüljek ha süt a nap, ne nevessek hangosan az utcán, nekem csak úgy ne legyen kora reggel jó kedvem, ne köszönjek boldogan egy kávézóba, ne csináljak semmit ami kitűnik. Tudod mi történt? Elkezdtem összehúzni magam. Elkezdtem láthatatlan lenni, hogy ne "zavarjak" másokat. Pedig ez rajta kívül senkit nem zavart. Ez benne is ott volt, csak ő nem merte használni, és ez a tükör amit látott bennem, ez annyira zavarta, hogy igyekezett minden úton,módon letakarni. Megvan az a jelenség, a nagyon idős néniknél , hogy letakarják a tükröt? - na valahogy így kell elképzelni a jelenetet. Miért engedtem? -a feltétel nélküli szeretet nevében. Azért ,mert mást helyeztem önmagam elé. Mivel telt az ezt követő 5 évem? Azzal, hogy ezt a lepelt levakarjam az arcomról, hogy kitudjak jönni abból az icike picike kis cukorkás dobozból amibe kényszerítettem magam. Ha viszonyítanom kellene belekerülni 5hét volt, kijönni belőle 5 év. Ez az egy tény önmagában is borzalmas, de tudod azt gondolom, az sokkal rosszabb , hogy ezt mi csináljuk saját magunkkal. Hiszen ha velem ezt valaki ma szeretné csinálni, csak annyit mondanék: " Milyen hozzájárulás lehetek én ennek az embernek az életéhez, hogy ne legyen saját magának fusztráció? - látod hol szerepelek én a mondatban?- sehol, mert ez róla szól. 

Vannak azok az emberek körülöttünk, akik irányt mutatnak, akik már most úgy élnek, úgy viselkednek, olyan életvitelt folytatnak amilyet mi szeretnénk. Ez lehet inspiráló. Lehet egy kiinduló pont. Azonban el kell érkeznünk arra a pontra, hogy mi kik vagyunk és valójában mit akarunk. Másolni könnyű, létrehozni azonban valami egyedit, valami csodálatosat, ami csak általad létezhet, egy olyan világot ,ami csak számodra elérhető, az valami egészen más. 

Ha rengeteg olyan szokásod van amit szeretnél elhagyni és ehhez a környezetedben kapsz segítséget, inspirációt ,az felér egy lottó ötössel. Nagyon kevesen élnek támogató közegben. Nagyon sok ember a segítséget, iránymutatást, manipulációnak, "meg akarsz változtatni" viselkedésnek fogja fel. Sokáig nem tudtam definiálni, mi okozza ezt, és én évekig csak pozitív dologként tekintettem erre a dologra. Ez volt a soron következő, jelenleg is aktuális kedvenc ugródeszkám az önfejlesztésben, amivel mai napig rengeteget kell és rengeteget szeretnék dolgozni.

Az önfejlesztés kerete: AZ EGO.

A világ egy tükör, és mi mindennap belenézünk. Mégis a legtöbben, nem látnak semmit, nem akarnak semmit észrevenni. Olyan mintha meghaltak volna, pedig még életben vannak. A szenvedést választjuk, a fájdalom az az élet velejárója. Az ego mindig felül tud kerekedni, ha nem tudjuk kezelni. Minden olyan külső ráhatást hárítani próbál, ami változást akar elérni. Az ego legfőbb tulajdonsága, hogy szeret szenvedni és neki mindig igaza van és mindent jól csinál. Ébernek kell lennünk a jelenben. A jelenben maradás kikerülhetetlen misztifikuma ez a mondat. Az elköteleződés a legerősebb érzelem ,amit magunknak adhatunk. El kell köteleződnöd a saját életed és önmagad iránt.

Amikor hazajöttem a szigetről, akkor köteleződtem el igazán önmagam mellett... vissza a gyökereimhez - gondoltam. De tudod a fejlődés is olyan, mint amikor elkezdesz járni tanulni. Egyik lépés jön a másik után.

Szilárdan érkeztem haza, ötletekkel, tervekkel, önbizalommal, gondoltam én most már mindent, mindent megtanultam. 
És pedig máris a határhúzás rejtélyes, ismeretlen, kiismerhetetlen világában találtam magam, és megint csak egy mondat járt a fejemben : Óh ne, már megint?

És azután...

... Kikapcsolt az agyam és túlélő üzemmódra váltott. Ott voltam a perem szélén, azt éreztem nincs tovább, se barátok, se szerelem, se család, csak a magány. Minden álmom szerte foszlott, ami ma már tudom leginkább a stabilitás felé volt. Egyetlen barátnőm maradt,  akit alig ismertem, de ő ott volt, és a családja is. Sosem tudok majd elég hálás lenni nekik, hogy akkor és ott azt érezhettem mégsem vagyok egyedül.  Nem bírtam az ágyból felkelni, nem bírtam enni, nem bírtam gondolkodni. Ha mégis felkeltem, egyedül a mosdóig jutottam, mert a létező össze módon távozott a testemből annak a szerelmi kapcsolatnak, azoknak a baráti kötelékeknek a maradványa ahol csak tudott. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy minden testi tünet lelki eredetű. A testem jelzett , hogy itt most egy hatalmas tisztulás megy folyamatba. Egyedül a víz maradt meg bennem... és persze az üresség, amiről azt hittem sosem lesz már kitöltve. A filmekben olyan meghatóan drámai, amikor hazamész az üres lakásba és aki egykor otthon várt ,most fogalmad sincs hol van vagy miért nincs ott, de örökre eltűnik az életedből. Magyarázat, válaszok és miértek nélkül. A valóságban ez inkább scifi. 

Próbáltam összekaparni magam, hiszen a közösen eltervezett életünk következő fejezetéhez a repülő 3 nap múlva indult. A kérdés nem az volt megyek-e, hanem hogy mikor indul már a gép. Nem volt miért maradnom. Akkoriban még szerettem menekülni. Hittem abban, hogy ha elmész onnan ahol rosszul érzed magad, akkor majd máshol jobban fogod. Jó nagy hazugság volt magam felé. 

Önfejlesztésem következő leckéje ez volt : Magamat mindenhova magammal viszem. Az számít én hogyan érzem magam, nem az hogy hol vagyok. 

Tudtam, hogy csak én nyúlhatok magam után, bárki is próbálná nekem kell megtennem,de nem volt rá erőm. Ezért egyetlen eszközt vettem a kezembe, az időt.

És azután, ott ültem Cipruson egy négy csillagos szálloda teraszán a pálma fa alatt, egy barna karosszékben és éppen jeges almalevet iszogattam. Negyven fok biztosan volt, folyt a pohár szélén a víz, és rólunk is. Egy citromsárga nyári ruhában ültem és igazából az futott át az agyamon, az életem is lehetne ilyen, aki csinosan ül a szálloda teraszán és gondtalanul almalevet kortyolgat.  Szerencsére nem kellett egyedül mennem, kedves barátnőm megnyerte ennek az útnak a másik felét. Igazából mindenhez lett volna kedvem, de elkezdeni felszolgálóként dolgozni egy idegen országban, összetört szívvel és lélekkel egyáltalán nem volt. Persze más opcióm nem volt... és igazából a kutya nem várt haza, gondoltam mi bajom lehet.  Ahogy teltek a napok úgy gyógyultak a sebeim, igazából ezt az egy eszközt ismertem, azt hogy az idő majd mindent meggyógyít. Imádtam a tengerparton lenni munka kezdés előtt, Imádtam a megszámlálhatatlan gin- tonikot amit elfogyasztottunk. Imádtam, hogy nem érzem a fájdalmat. Szerettem azt is, hogy amikor senki nem látott, jól kisírtam magam és sirattam mindent és mindenkit akit elvesztettem. Szerettem az érzést , hogy tudok sírni és feltudom fogni hogy tovább kell mennem, mert az élet nem állt meg amikor hazamentem az üres lakásba.

Ma már tudom, ez én voltam. Én gyógyítottam meg magam és az a sok kedves ember akit akkoriban megismertem. Akiket mertem magamhoz közel engedni. Azt éreztem lett egy új fejezete az életemnek és erősebb vagyok mint valaha. 

Felismertem azt a képességemet, hogy nem büntetek másokat , valaki elkövetett dolgáért. Nem húzok falakat és nem zárkózok el azért mert korábban valaki bántott. Ezt a képességem azóta is mérhetetlenül szeretem. Nyitott voltam a világra, az emberekre, a szeretetre és mindenre ami jött. Ott igazán áramlásba voltam. Életem legszebb 7 hónapja volt azon a maroknyi szigeten.

De tudtam , a szezon véget ér és én haza jövök...de hova haza? Kihez? 

És azután...

...volt egy pillanat amikor kívülről láttam magam. Ott ültem a napsárga, édesen puha joga matracomon törökülésben, egy fehér trikóban és egy halványkék feszülős naciban, összekötött hajjal. Akkor és ott láttam magam, úgy ahogyan soha azelőtt. ...

"Hmmm" -gondoltam. Hiszen ezért meditál mindenki, ezt élik át, oké sikerült nekem is, még egy dolog kipipálva. Később jöttem csak rá , hogy nem, ez nem volt egyértelműen velejáró dolog. Féltem elmondani bárkinek, hiszen úgyis bolondnak tartott volna. Yogáztam már akkor egy csoportban a budapesti körúti studióban. Elmeséltem a csoporton belül az élményemet és rájöttem, hogy akinek kell betud fogadni bármit amit mondok. Nem mindenki fog mindig megérteni, de lesz aki elfogad. Ez volt az én legnagyobb, legsötétebb, legrejtegetettebb félelmem... az hogy kilógok. Mégis oly módon vágytam a kitűnésre, annyira paradoxon volt az egész. Annyira éreztem, hogy bennem van valami, amit nem tudok senkinek elmondani, de mindenkinek elakarom. 

Felcsaptam a Youtubeot a sötét bordó laptopomon és beírtam azt a szót amit valójában azt sem tudtam mit jelent, de visszavonhatatlanul és megkérdőjelezhetetlenül vonzott. A szó: Önfejlesztés. Első találat: A Titok c. dokumentumfilm. Oké, rendben , nézzük. Magával ragadott, mint egy hömpölygő hullám a tengerparton a puha, lágy, apró szemű homokban. Tudod ahol éppen összeér a part és a víz, amin csillog a nap és a víz tükrében csak a habokat látod, langyos és magához ölel. Amerre csak elnézel a végtelen kék tenger, sehol egy felhő és úgy érzed az egész világ a tiéd ott, abban a pillanatban, semmi másra nincs szükséged, minden megszűnik és csak a pillanatban vagy. Ezt éreztem a film nézése közben.

Vonzástörvénye? Van ilyen? Miért nem tud erről mindenki és miért nem használja? Óriási elfogadásba voltam, ugye a szeretet, mint olyan, az én nézőpontomba úgy férkőzött be akkor, mint aminek a nevében mindent el kell fogadni. 
Összevetve azt gondoltam, minden ami az életemben van, azt a vonzás törvényével hoztam magamnak létre és nekem azzal egyet kell értenem és el kell fogadnom. Akkoriban éppen egy olyan társaságban éreztem jól magam, ahol igaz, hogy csupa szív, intelligens, okos, jómódú családból származó, vidám emberek voltak, de előszeretettel fogyasztottak tudatmódosító szereket. Persze én is kipróbáltam, ne hogy már kilógjak.  Éjszakákat buliztunk át és azt éreztem semmi gondunk nincs. Igazából nem is történt semmi. Ez egy burok volt ,amiben én nem bírtam sokáig lenni. Valójában sosem tetszett, de tudod mint a vattacukorral, ezzel is úgy voltam, ha nekik jó, biztosan nekem is jó lesz. Aztán, ahogyan telt az idő, az évek... én azt szerettem volna, ha ezek a dolgok eltűnnek a kapcsolataimból. 

Ez volt a második nagy leckém az önfejlesztésben az utamon.
"Csak azokat fogja zavarni, ha meghúzod a határaid, akiknek eddig előnyös volt az, hogy nem voltak határaid."

Kihasználtak, hülyének néztek, bár ezekhez kellően naív is voltam a 20-as éveim elején. Számomra mindenki olyan volt, hogy mivel én nem akarok neki rosszat, biztosan ő sem akar nekem. Az élet ezer meg egy példán keresztül mutatta meg nekem az irigységet, álarcok mögé bujtatva, olyan manipulációkat éltem át amiket én igaz barátságoknak, megszeghetetlen , felbonthatatlan kapcsolatoknak gondoltam. Az igazság ugye mindig kiderül. Számomra ez volt az első nagy pofon az élettől. Amikor lelepleztem a kis farkasaim és elengedtem őket. Leírhatatlanul nehéz volt. Ezzel a választásommal elindítottam egy lavinát az életemben. Már akkor is tudtam hogy ez még nem minden. Engedtem az áramlást, és ott akkor, abban az üres szobában amiben találtam magam,  a kis bőröndnyi ruhámmal, valami elindult. Úgyhogy fogtam magam és a kis sötétkék bőröndömet, amin óriási cipzárok csilingeltek, és felültem egy repülőre...

És azután...