... Tapintható volt a csend az ultrahang közben. Az orvos feje billent, hol jobbra, hol balra. Éreztem a feszültséget ami mindenkire ráült ott. Az energia hangosabb mint a szavak, ma már jól tudom. Éreztem a félelem és a szomorúság energiáját. Vártam a szívhangot... Néhány másodpercet éveknek éreztem... Majd meghallottam, életem leggyönyörűbb dallamát, amihez semmi sem fogható. Valamiért számoltam magamban a másodperceket. 1,2,3,4 gyönyörű csilingelő dobogás, ütemes, erős és boldog. 5,6,7,8, sugárzott belőle az erő. Hirtelen olyan mély és erős boldogságot éreztem a mellkasomban, amilyet nem gondoltam, hogy lehet érezni. 9,10,11, Könny szökött a szemembe és mérhetetlenül hálás voltam azért az érzésért. 12, ez volt azt utolsó mielőtt az orvos befejezte a vizsgálatot. Életem 12 másodperce amihez nem volt addig fogható semmi.

Síri csend volt a rendelőben , nem tetszett az orvos arckifejezése. Olyan vészjóslóan kimért volt. Nem nézett a szemembe. "Öltözzön fel és fáradjon az asztalhoz" - mondta .

Leültem és nem értettem miért van mindenki gyász hangulatban, amikor most éltem át életem legeufórikusabb pillanatát és kicsattanok a boldogságtól.

"Önnek életmentő műtétre van szüksége"- mondta egyenesen, a szemembe, rezzenéstelen arccal.
Úgy , hogy attól a legbátrabb ember is összerezzen, ha a hallottaktól nem is a nyomatékosítás miatt biztosan.
Teljesen értetlenül álltam minden előtt, hiszen én teljesen jól voltam, és hallhatóan a kisbabám is. Próbáltam lazítani a helyzeten, megkérdeztem, hogy ez biztos-e hiszen én tök jól vagyok ... 
"Kérem fáradjon át azonnal a sürgősségi osztályra, nem tudhatjuk mennyi idő van hátra az életéből, meg kell operálni, sajnos méhen kívüli terhessége van és a belső vérzés már elindult".- ez volt a diagnózis. 

Most is ahogy erről írok érzem, hogy a fejem szétfeszül, akkora ellenállásban van. Hogyan lehetne veszélyben az életem életem legerősebb életteli pillanatában.

Volt már akkor fogalmam arról, hogy minden testi tünet lelki eredetű és hogy minden történést mi teremtünk az életünkbe, de akkora sokkot kaptam, hogy a lélek is kiszállt belőlem, nem hogy én ott meditációs állapotba nyugtassam magam. Összeomlottam. Megkérdőjeleztem Istent, minden addig tanult tudásom. Csak haza akartam menni. 

Egy kerek órát zokogtam az autóban, hogy ez miért velem történik, miért tőlem veszi el az élet a gyermekem, és miért én vagyok az akinek ezen keresztül kell mennie. Igen, gondolhatod ha veszélyben volt az életem, miért ültem egy órát a kocsiban... azért,  mert én teljesen jól voltam fizikailag. Megértettem tudatalatt miért számoltam a másodperceket, mert tudtam csak néhány lesz belőle. Nem tudtam befogadni azt, hogy életveszély és " kérem sétáljon át a sürgősségi osztályra...". Ha valakinek ez összeáll legyen az övé, én valahogy ezzel nem tudtam egy lenni és óriási sokkot kaptam. Az önfejlesztésnek hála, tudtam, hogy van egy orvosi protokoll, amin ők akkor is végig mennek ha a valóság teljesen eltér az általuk tanultaktól. Félre értés ne essék, senki ne gondolja h én ezt nem gondoltam komolyan, én csak próbáltam más kimenetelt elérni, mint az, hogy ő és a kis szíve nincs többé...

Következő vizsgáló, még egy fél óra várakozás... Nem hallgatott bennem a hang, ha életveszély miért kell várni?... a saját valóságom akartam érvényesíteni, hogy tegyék jó helyre, vagy valahogy ,de ezt oldják meg. Imádkoztam, hogy mire beérek a vizsgálatra, ő már jó helyen legyen és mehessünk haza. 
Nem ez történt, mint tudjuk orvos- orvosnak nem mond ellent. Borzalmasan veszélyes. Kezdtem elfogadni a tényt, hogy ez megfog történni. Mindig is ellenállásban voltam az orvosokkal, kórházakkal. Mindig azt éreztem , valójában őket nem az érdekli, hogy vagyok, hanem tudják a tudásukat beilleszteni egy helyzetbe, tudjanak vágni, szúrni és végezni a munkájukat. Darab, darab... annyiszor hallottam ezt a kifejezést, de sosem értettem. 
Nem voltam elég erős és nem volt elég tudásom a betegségek, testi tünetek lelki okairól, ezért tanácstalanul álltam a helyzet előtt.

Délután 1 óra volt amikor bekötötték az infúziót... rám hatalmas nyugalom ült, mindenkit én nyugtattam, hogy én jól vagyok és minden rendben lesz. A kisbabámtól elbúcsúztam és csak bámultam ki az ablakon rezzenéstelen arccal, hogy te jó ég, én ezt választottam? Ezt teremtettem? Ezt írtam alá mielőtt leszülettem a Földre? Hát hülye vagyok én? Óriási nyugalom volt rajtam... nem értettem miért, de az az érzésem volt, hogy minden rendben, és minden úgy történik, ahogy nekem az a legjobb lesz, de közben gyászoltam, hogy ehhez pont el kell engednem őt. Azon gondolkodtam a kórházi ágyon fekve, mennyire nem illek oda se, és mennyire egyedül vagyunk bármi is történjen velünk . Velünk kezdődik és velünk ér véget. Egyedül kell megvívni a harcainkat, elakadásainkat, hiába van mellettünk bárki, az csak a miénk. Rá gondoltam, mik történtek az életemben és hogy megérte-e, boldog voltam és elégedett. Az a 12 másodperc csilingelt a fülemben, hogy ez igen, nekem még ez is megadatott. Ott akkor abban a pillanatban elkezdtem hálás lenni az egész helyzetért és az egész életemért. Ott értettem meg, hogy én amit kaptam erő, az a hit és az a földöntúli kapcsolódás, amit senki nem fog megérteni ha én innen kimegyek, de én érzem, és nekem ez ott akkor épp elég volt.

Délután 6 óra... én még mindig ugyan ott várakozok az infúzióval az életveszélyes állapotban, 7 órával azután, hogy közölték percek vannak hátra az életemből... 
Megkérdezték kérek e bátorítót, óh -mondom - "nem hiszem, szerintem elég bátor vagyok, ha én egy ilyen helyzetet teremtettem magamnak." Persze nem értették, de biztattak, hogy ez semmit nem jelent , és bármikor teherbe tudok esni újra és ez rutin műtét. Huh gondoltam, az életmentő műtét egy rutin műtét, szuper! A biztatást sem értettem, hiszen én nem voltam összeomolva,ez is csak a rutin része volt... tudtam, ennek most meg kell történnie, hogy valami sokkal hatalmasabb vegye kezdetét. Egy dologra figyeltem, hogy engem ott az a közeg, ne vegyen a hatalmába. Ne éljem meg áldozatként és ne legyek rájuk szorulva, mert azonnal oda az erőm.

A műtét 1 órás volt. Megkérdeztem előtte mire számítsak, hánykor jövök ki a műtőből. Ránéztem az órára és azt mondtam magamban: " oké Isten, 7 óra van, én 8 kor itt akarok kint feküdni és teljesen rendben akarok lenni." Itt már csak én voltam, az a kis lélek már nem volt ott velem. Volt egy pillanat a várakozás közben, amikor éreztem, ez ennyi volt, és elvágták a láthatatlan fonalat. Onnan már tudtam, csak én vagyok és hogy ennek a történésnek vége legyen. 

Az altatás előtti pillanatban, hirtelen ezer kérdést tettem fel.
Miért világít ennyire vakítóan az a fehér fényű lámpa pont a szemembe?
Mi van az altató gázba?
Hányan lesznek bent a műtétkor?
Ki fog figyelni arra, hogy az altató gáz ne menjen túl?
Itt is kontrolláltam és előre akartam mindent tudni. Úgyhogy az altatás előtti pillanatokban, imádkoztam. Igazából furcsa érzés volt, mert azt éreztem nincs is ott éppen akkor senkire szükségem, mert valaki van velem. Imámban kértem, hogy az irányítástól való függésem, veszítsem el, és ha most elkellett engednem életem legnagyobb vágyát, akkor ezzel együtt vegyen el tőlem mindent , ami és aki nem tartozik hozzám. Lehessek egy új én, aki magasabb szinten van minden addigi tapasztalatánál. Meg is lepődtem milyen szavak, gondolatok ezek, mikor lettem én ennyire tudatos. Ebbe az imába és egy tengerkék szempárba a műtősmaszk mögött, ami bele égett a lelkembe és azt mondtam magamnak, oké figyelek, aludtam bele. 

Sokszor hallottam, hogy műtét és  altatás közben megéritni a halál az embereket, de nyitva hagynám a teret arra, hogy álmodtam, halucináltam, kinek mi kényelmes, hogy megértse. 
Arra emlékszem, hogy határozott érzésem volt arról, hogy igen én élni akarok és had menjek. Aztán volt egy pillanat amikor láttam, a műtőben 5 ember van velem és ott fekszem én. Pontosan az az élményem volt, mint amikor a történet elején a jóga matracon meditáltam és néhány másodpercre sikerült ezt megtapasztalnom. 

Amikor magamhoz tértem, felkiáltottam "ÉLEK! ".
Egy műtős megkérdezte, nevetve : " Miért mit gondolt meg fog halni? - érthetetlen jó hangulat volt, mindenki vidám volt, köztük én is.  Majd megkérdeztem ki volt az 5. ember a műtőben, hiszen azt mondták 4-en lesznek. Innen tudtam, az amit "álmodtam" megtörtént. 

A műtét sikeres volt, és én 8 órakkor kereken már kint is feküdtem az ágyban. Semmi fájdalmam nem volt, semmit nem éreztem. A lelkem sajgott, éreztem, hogy elvesztettem valami nagyon nagy dolgot, amire vágytam és terveim voltak vele. Viszont egy dolog nyugtalanitott az a mérhetetlen nyugalom volt, és a megkönnyebbülés. Kinéztem az ablakon és azt mondtam magamnak, megcsináltam. Újra láthatom a madarakat ahogy ott repülnek, életben vagyok, bármi lehetséges, ez egy csoda. 

Teltek a hetek, és az üresség nem távozott belőlem, kezdtem vissza tuszakolni magam abba a dobozba ahol nem értettem semmit. Miért történt mindez? Miért velem? Miért nem lehetett ez másképp?

És akkor találkoztam életem első konzulensével, aki összekötötte a "nemértem dobozom" szálait. Végre megértettem miért teremtettem ezt.

És azután...