Brutális tempót vett az önfejlesztési vágyam, készségem. Minden érdekelt ami ezzel kapcsolatos, úgy éreztem magam. mint amikor a Titok c. filmet néztem a Youtubeon a bordó laptopomon. Mindent tudni akartam. Meditációk, vonzástörvénye, transzgenerációs traumák, belső gyermek, ego, légzéstechnikák, relaxációs gyakorlatok, új yoga irányzatok, minden kezdett bekúszni a világomba. Azt éreztem, végre kaptam valami biztosítékot arról amit mindig is éreztem, hogy ennél van valami sokkal több és nagyobb. "Az élet nem lehet csak ennyi"- mindig ez motoszkált bennem. Bele szerettem az élet minden apró dolgába. Könny szökött a szemembe naplementekor és boldog voltam ha csak felkeltem és örülhettem annak hogy élek. 
Sosem gondoltam hogy van a hálának egy ilyen szintje és az ennyire tudja emelni az életet. 

Naplóztam én már tiniként is , de ez valami egészen más gyakorlat volt amit megismertem. Vágyak, valóságok, és a kedvencem a manifesztálás. Teremteni az életem - mondogattam. 
Faltam a könyveket, podcastokat, blogokat ezekkel a témákkal kapcsolatban.

Érteni értettem amit olvasok, hallgatok, de az áttörést nem éreztem. Mindig az az érzésem támadt, ha elkezdek nyitni, a környezetem elkezd zárni, ezért nekem is vissza kell zárnom, hogy illeszkedjek. Eleinte ez automatikus volt, aztán elkezdtem észrevenni, hogy én minél jobban és szabadabban érzem magam, minél inkább azt érzem nyílik a tudatom és nyílnak a dolgok körülöttem, a párkapcsolatom elkezd szétesni, a másik elkezd falakat húzni és én csak pattanok le róla, nem találjuk az utat. Arra jutottam el  kell engednem ezt a nagy örömöt minden felé, ha ennyire csak én érzem ezt, akkor lehet mégis nem veszem elég komolyan a dolgokat- amit hallottam sokszor. ÉS ekkor újra elkezdtem letördelni a szárnyaim. Mostanra már neked is világos milyen kis kaméleon tudtam lenni, aki teljesen azonosan szeretne a másikhoz idomulni, csak ne legyen teher senki számára. - ez csak egy mai felismerésem, akkor amikor ezek történtek nekem fogalmam sem volt mi ez.

Ugye életünk kezdetén sok mindent megtanítanak nekünk, azt azonban hogy hogyan kell elengedni embereket, dolgokat, helyzeteket, azt nem, arról nagyon kevés az infónk. Nagyon nagy ellenállást éreztem mindenféle elengedés és megengedéssel kapcsolatban. Valahogy úgy néztem az életem, hogy azoknak vannak medrei és a mederbe mindennek, ami éppen akkor és ott van, bele kell férnie. Borzasztóan feszítő érzés volt ez.

Kezdtem érezni a nyakam körül a szorítást, hogy ez így ebben a formában nem fog menni. Vagy nekem vagy a körülöttem lévő dolgoknak ,de valaminek el kell mozdulnia különben megfulladok. Vagy mi lenne ha csak maradnék így ahogy vagyok?... és itt elkezdtem magam megállítani. 

Mindig is volt erőm amibe kapaszkodjak. Mindig is tudtam magamat húzni, legyen ez a parentifikáltság (akit érdekel a téma Bibók Bea- Ellopott gyermekkor c. könyvét ajánlom) miatt kialakult szupererőm, vagy bárminek is köszönhető, de örültem neki, hogy az erőm az mindig ott volt. 
Úgy éreztem, van egy képességem, hogy ha még szétesni is látszik minden, tudok hinni abban, hogy megfog oldódni és én úgyis megoldom és kibírom. Vissza is érkeztünk a fekete,hosszú hajú lovas érzéséhez, akinek mindent ki kell bírnia... pedig már mennyi tudásom volt , hogy ne így cselekedjek, és mégis. 
Nem találtam az utat, nem tudtam hova kell és mihez, csak éreztem hogy nem találom. Családra vágytam és boldogságra. Nem akartam a fejlődésért feláldozni. Erre vágyik mindenki nem? Házasság, ház, gyerekek és teljes az élet. Meg egyébként is elkezdtem észrevenni , hogy már körülöttem mindenkinek gyermeke van, már házas vagyok, és már szeretnék oda érni ahol mindenki más van. Mert kívülről az olyan kerek és biztonságos volt. 

Önmagába ezzel semmi probléma nincsen ha valaki erre vágyik. Itt a probléma az volt, hogy én rettegtem ettől , és a rettegés közepette teremtettem meg ezeket a dolgokat. Fogalmam sem volt hogyan kell csinálni, de azt tudtam, hogyan nem akarom. Nem akarok fél családot, nem akarok egyedül lenni a gondjaimmal, gondolataimmal,  nem akarok érzelmileg elérhetetlen szülőket a gyermekemnek, nem akartam átruházni a saját traumáim a gyermekemre. Nem akartam sok mindent. Tudom, ezek a gondolatok nem futnak át sok ember agyán mielőtt gyermeket vállal. De ... és most tudom, hogy az ítélkezésen ha túl vagy, az után te is nagyon jól tudod miről beszélek, hiszen ezt mindannyian csináljuk, hogy sodródunk és nem gondoljuk át kellő képpen a dolgokat, csak vágyunk valamire és azt nagyon akarjuk ,és azt hisszük az lesz a megoldás.  Elkezdtem a szülővé válás gondolatát bevinni a hétköznapjaimba. Meditációkat és manifesztációkat csináltam azért, hogy ez sikerüljön. És sikerült is azonnal... majd hirtelen lett egy pozitív tesztem...

Régen én az a nagyon eltervezős , mindent előre tervező és tudni akaró ember voltam. Mindenről határozott és kerek elképzelésem volt és én abba az irányba igyekeztem mindent vinni, hogy az tűpontosan össze is jöjjön. Ha azonban ez kicsit is eltért én összeomlottam.  Minden piros zászlót hárítottam, mert tökéletes élet nincs és minél inkább láttam bele másokéba, annál inkább fogtam fel, hogy másé sem az csak kívülről tűnik úgy. Tehát rendben van, hogy az enyém ilyen. Itéletek és nézőpontok amik megkeserítették az életem. Rájöttem, hogy a legjobban csillogó kapcsolatokban vannak a legnagyobb csontvázak a szekrényben. Kezdtem elfogadni mindent és elveszteni a szabad, korlátok nélküli ,könnyű élet és társas kapcsolatról alkotott nézeteimet. Valahogy rám ült az a társadalmi elvárás, hogy én már 29 évesen túl idős vagyok, hogy egyedül legyek, meg amúgy is a házasság szent és sérthetetlen, nekem abból kilépni nem lehet. 

Kezdett leperegni a szemem előtt a rám váró élet. Éreztem, hogy nem tudok kapcsolódni még a pozitív teszttel sem, nem hogy a születendő gyermekemmel. Nem mentem fel magam, de borzalmasan egyedül éreztem magam az egésszel. Nem így álmodtam erről és nem így akartam, hogy megvalósuljon. Tudom erre nem lehet kellően felkészültnek lenni, és minden nézeted meg is változik, de ellenállásban voltam. Nagyon szerettem volna, de ha most visszatekintek és őszinte vagyok magammal akkor ezt éreztem és féltem. Itt jöttem rám, hogy nincs elég önbizalmam, az önbecsülésem meg a béka feneke alatt csücsült. Megértettem, hogy a fejlődésem áttörését ez gátolta. Kívülről akartam bevinni a tudást és nem fektettem hangsúlyt arra ami bennem van. Rettegtem mi lesz ha csak egy megoldásként tekintettem erre az egész gyerek témára, mi lesz a következménye, milyen dolgaim adom át neki majd és mi lesz ha nem tudom úgy nevelni ahogyan az a legjobb. Bízom benne, és tudom is,hogy ezen minden gondolkodó nő aki szeretne egy egészséges mentalitású felnőttet nevelni gyermekéből, átmegy ezen. Innentől mindent megkérdőjeleztem, hogy jó döntés volt e bármi ami ide vezetett.

Örültem hogy sikerült és annyira vártam, vágytam rá, de a kételyek a fejemben egyre hangosabbak voltak a körülményeket illetően, mert ezek mellé olyan szintű stressz költözött az életembe ,ami mellett nem tudtam el menni, hogy ennek bizony biztos, hogy nem így kellene történnie. Valójában a légzéstechnikák ,a meditáció semmit sem ér? - ezen gondolkodtam, miért nem működnek.

Teltek a napok és én kezdtem magam meggyőzni róla, hogy már pedig én ezt is megfogom tudni oldani és kibírom bármi is jön, ha kell egyedül. Voltál ezzel így te is , tudom. És onnantól őrülten bele szerettem az egészbe és az életbe is újra, és vártam. Izgatott voltam. Elképzeltem mindent hogyan lesz, mennyire szuper lesz és kerek az egész. Boldogság szemüvegén keresztül néztem mindenre, valahogyan mindent megváltoztatott. Éreztem hogy egyre erősebb vagyok az egész helyzettől és tudtam hogy bármi is vár rám megfogom oldani. Élveztem a tüneteket és mindenre pozitívan tekintettem. Kibírtam ha fájt és tudtam , hogy mindez érte van és megéri.

Majd elérkezett az első ultrahang és én még életemben nem voltam ennyire nyugodt de izgatott.  Nem értettem, életem azon pillanatában amit egész mostanáig vártam, és  sosem éltem át hasonlót, miért vagyok nyugodt, hiszen ez nem egy ismerős helyzet. Ekkor még Istennek neveztem minden erőt ami nagyobb tőlem, és imádkoztam. "Rendben legyen minden és úgy történjen, ahogy annak történnie kell." - érdekes nézőpont volt, de ez jött. Volt már olyan erős a tudásom, hogy rá mertem bírni magam az életre, akkor még Istenre. 

És azután...