2024-et írunk, a történet kezdete óta eltelt 10 év. Ezekre az eseményekre mégis tűpontosan emlékszem. Még magát az érzést is előtudom hívni magamban, ha nagyon akarom. Egyik sem volt kellemes, vagy olyan amire önszántamból jelentkeztem volna, hogy "Hello igen én vagyok az, gyertek tegyetek próbára!" Ma viszont azt gondolom, hogy ha újraindíthatnám az életem, akkor is pontosan így csinálnám. Mert ez vagyok én. Az összes történet hozzám tett, és valamilyen módon hozzájárulás lett az életemhez. 

Ott a szigeten töltött időszakban, a tudatos önfejlesztés teljesen kikerült az életemből, és csak a jelen pillanatban éltem. Ahogy a mai nap is erre törekszem. Ám már a tudatosság a létezésem alapja. Ebben az életben, most vagyunk itt. Túl sokszor és túl sokat rágódunk a múlton. Régi hibák, sebek, történetek amikre a mai napot áldozzuk. Hibákért büntetünk másokat, amiket nem ők követtek el, de egy régi tapasztalás miatt úgy reagálunk ahogy. Elutasítunk helyzeteket, mert félünk. Várunk, várunk, hogy majd egyszer megérkezünk oda ahova vágyunk. Oda, most , ebben a pillanatban tudunk megérkezni! Minden lélegzetvételnek emlékeztetnie kell minket, arra hogy élünk és itt vagyunk. Ez nem lehet magától értetődő. Most nem ezzel az "élj a mának" bullshittel jövök, hanem a valósággal. 

Gondolj arra akit a legjobban szeretsz. Most gondolj arra, mit tennél meg érte.
Bármit? ...és ha te nem leszel energikus, nem leszel céltudatos, nem fogod vágyni az életet akkor mit gondolsz mi történik? Elmúlsz te magad is ,és nem tudsz már senkinek semmit átadni.
Ezért kezdődik és ér véget ez a kaland velünk, önmagunkkal. Mert adni csak úgy tudsz ha van mit, ha van miből. Ha nincs erőforrás magadban, akkor másnak sem lesz benned semmi, de semmi izgalmas. Szürke lesz minden és az élet színe számodra láthatatlanná válik.

Emlékszem körülbelül 24 éves lehettem, amikor volt mellettem egy ember, aki minden erejével azon dolgozott, hogy a fényt ami belőlem árad, megpróbálja elnyomni. Ne örüljek ha süt a nap, ne nevessek hangosan az utcán, nekem csak úgy ne legyen kora reggel jó kedvem, ne köszönjek boldogan egy kávézóba, ne csináljak semmit ami kitűnik. Tudod mi történt? Elkezdtem összehúzni magam. Elkezdtem láthatatlan lenni, hogy ne "zavarjak" másokat. Pedig ez rajta kívül senkit nem zavart. Ez benne is ott volt, csak ő nem merte használni, és ez a tükör amit látott bennem, ez annyira zavarta, hogy igyekezett minden úton,módon letakarni. Megvan az a jelenség, a nagyon idős néniknél , hogy letakarják a tükröt? - na valahogy így kell elképzelni a jelenetet. Miért engedtem? -a feltétel nélküli szeretet nevében. Azért ,mert mást helyeztem önmagam elé. Mivel telt az ezt követő 5 évem? Azzal, hogy ezt a lepelt levakarjam az arcomról, hogy kitudjak jönni abból az icike picike kis cukorkás dobozból amibe kényszerítettem magam. Ha viszonyítanom kellene belekerülni 5hét volt, kijönni belőle 5 év. Ez az egy tény önmagában is borzalmas, de tudod azt gondolom, az sokkal rosszabb , hogy ezt mi csináljuk saját magunkkal. Hiszen ha velem ezt valaki ma szeretné csinálni, csak annyit mondanék: " Milyen hozzájárulás lehetek én ennek az embernek az életéhez, hogy ne legyen saját magának fusztráció? - látod hol szerepelek én a mondatban?- sehol, mert ez róla szól. 

Vannak azok az emberek körülöttünk, akik irányt mutatnak, akik már most úgy élnek, úgy viselkednek, olyan életvitelt folytatnak amilyet mi szeretnénk. Ez lehet inspiráló. Lehet egy kiinduló pont. Azonban el kell érkeznünk arra a pontra, hogy mi kik vagyunk és valójában mit akarunk. Másolni könnyű, létrehozni azonban valami egyedit, valami csodálatosat, ami csak általad létezhet, egy olyan világot ,ami csak számodra elérhető, az valami egészen más. 

Ha rengeteg olyan szokásod van amit szeretnél elhagyni és ehhez a környezetedben kapsz segítséget, inspirációt ,az felér egy lottó ötössel. Nagyon kevesen élnek támogató közegben. Nagyon sok ember a segítséget, iránymutatást, manipulációnak, "meg akarsz változtatni" viselkedésnek fogja fel. Sokáig nem tudtam definiálni, mi okozza ezt, és én évekig csak pozitív dologként tekintettem erre a dologra. Ez volt a soron következő, jelenleg is aktuális kedvenc ugródeszkám az önfejlesztésben, amivel mai napig rengeteget kell és rengeteget szeretnék dolgozni.

Az önfejlesztés kerete: AZ EGO.

A világ egy tükör, és mi mindennap belenézünk. Mégis a legtöbben, nem látnak semmit, nem akarnak semmit észrevenni. Olyan mintha meghaltak volna, pedig még életben vannak. A szenvedést választjuk, a fájdalom az az élet velejárója. Az ego mindig felül tud kerekedni, ha nem tudjuk kezelni. Minden olyan külső ráhatást hárítani próbál, ami változást akar elérni. Az ego legfőbb tulajdonsága, hogy szeret szenvedni és neki mindig igaza van és mindent jól csinál. Ébernek kell lennünk a jelenben. A jelenben maradás kikerülhetetlen misztifikuma ez a mondat. Az elköteleződés a legerősebb érzelem ,amit magunknak adhatunk. El kell köteleződnöd a saját életed és önmagad iránt.

Amikor hazajöttem a szigetről, akkor köteleződtem el igazán önmagam mellett... vissza a gyökereimhez - gondoltam. De tudod a fejlődés is olyan, mint amikor elkezdesz járni tanulni. Egyik lépés jön a másik után.

Szilárdan érkeztem haza, ötletekkel, tervekkel, önbizalommal, gondoltam én most már mindent, mindent megtanultam. 
És pedig máris a határhúzás rejtélyes, ismeretlen, kiismerhetetlen világában találtam magam, és megint csak egy mondat járt a fejemben : Óh ne, már megint?

És azután...