Sosem tudtam ki vagyok én, most is csak a felszínt kapargatom. Emlékszem, mindig azt akartam valaki húzzon ki a bajból, mentsen meg a fogorvostól, karoljon fel, álljon mellém, támogasson és én legyek a legfontosabb. Csak egyetlen embert akartam akinek én vagyok a legfontosabb. Egész életemben erre vágytam. Tudtam, hogy a gyerekkori énem üvölt bennem a szeretetért, ennyit azért már 600 önfejlesztő könyv után fel bírtam fogni, de megoldást nem találtam, csak azt, ha a jelenben töltöm ki ezt.

Meditáltam.

Meditáltam.

Meditáltam.

Ez lett a mentsváram, itt találtam meg önmagam, itt éreztem, hogy biztonságban vagyok és minden nyugodt és kerek körülöttem. Minden kérdést fel tehettem, amit még magam előtt is szégyelltem, vagy féltem tőle, fájt vagy nyomasztott.

Itt fedeztem fel az igazi képességem a meditációhoz és ahhoz, hogy mennyire tudok valami felsőbb erőhöz kapcsolódni, infókat kérni, válaszokat kapni. Ez lehet nagyon elrugaszkodott volt és nem tudtad befogadni, ha így volt ,akkor adok egy könnyebb nézőpontot. Értsd úgy, megtanultam igazán befelé figyelni. Igazán a belső hangomra hallgatni. Igazán tisztán érteni és érezni az érzéseim. Igazán az lenni aki vagyok, és igazán határokat húzni.

Elkezdtem felépíteni az életem előröl Új ország, új emberek, új szokások, új helyek, mint életem oly sok időszakában. Mindig vándoroltam, a középiskolát is 4 különböző iskolában jártam végig. Nem csoda hogy semmi stabilitást nem éreztem sosem. Szóval elöről mindent. A barátnőimtól kaptam erősítést, ami mindennél többet jelentett és a testvérem is erején felül teljesített, hogy ez az időszak könnyű legyen számomra. 
Életem végéig hálás leszek nektek és értetek. 

Kedvenc eszközöm volt már évek óta a manifesztáció. Amikor a döntés megfogalmazódott bennem, hogy ha mennem kell ,akkor én készen állok, Elkezdtem manifesztálni álmaim életét, társát, érzéseit. Nem konkretizáltam semmit, csak azt, hogy számomra a legjobb lehetőségek jöjjenek, mindegy honnan és mikor. Ha a manifesztáció mélyebb értelme érdekel és a saját eszközeim, amiket annak érdekében fejlesztettem ki, hogy minden adott legyen, hogy a manifesztáció sikeres legyen, akkor gyere át a Facebook: A lét időtlen öröme (Beeside Yoga)  vagy az Instagram oldalamra (@bee.side.yoga) és nézd meg a Manifesztáció kurzusomat. 

Szóval manifesztáltam egy évvel azelőtt dolgokat, mielőtt elkezdtem újra építeni az életem. Amikor még abban sem voltam biztos, hogy egyszer újra kell, hiszen hittem abban is, hogy minden megoldódik. Kezdtem egy teljességet érezni azzal kapcsolatban mennyi eszközöm és tudásom van ahhoz, hogy önmagam legjobb verziója legyek. Egyetlen gond volt, másoknak ez nem volt kényelmes. Az egész odáig vezető utamon teljesen mást szoktak meg tőlem, más dolgok fértek bele, más dolgok voltak viccesek és fontosak. De azzal, hogy megléptem egy számomra megléphetetlen lépést, és olyan érzések támadtak bennem amiknek a létezéséről sem tudtam, így minden megváltozott. Nem tudtam már semmit alakoskodva, hárítva, elbújva kibírni, megcsinálni, eltűrni vagy pusztán csak udvariasságból nem nemet mondani. Minden falam lement. Vállaltam azt aki vagyok , úgy ahogy vagyok. Minden cseppjét érezni akartam a saját életemnek. Minden ízét, színét, formáját és textúráját. Minden sötét kis zugát, világos fellegét és minden árnyas és árnyatlan oldalát. Hiszen ez az enyém. Másunk nincs is, csak az életünk és azok akik vagyunk.

Nem is tudunk mást adni a világnak, csak a lelkünk, ezt hozzuk csak magunkkal és csak is kizárólag ez az amit tovább viszünk innen. 

Elkezdtem büszke lenni magamra. Elismerni magam dolgokban. Ezekre korábban sosem volt példa, hogy én szívből és őszintén mindenféle felsőbbrendűség érzése nélkül én elismertem volna magam. Nem azt éreztem, hogy jobb vagyok bárkinél, inkább azt, hogy bárki lehetek és aki vagyok végre teret kap. Nem tudtak megállítani, nem tudtam én sem magamat megállítani. Senki nem tudott eltéríteni egyetlen választásomtól sem. Én éreztem nekem mi igaz és mentem, csináltam, engedtem. Elkezdett minden könnyedén áramlani felém. Új emberek, új lehetőségek, új élmények, új nézőpontok és új felismerések. Az életemnek egy olyan magas fokozatát kezdtem el megtapasztalni pusztán egyetlen döntés következtében, amiről nem is tudtam, hogy lehetséges. Kinyíltak ajtók, történtek megmagyarázhatatlan dolgok, erőfeszítés nélkül sikerültek dolgok amikre csak gondoltam, két hét leforgása alatt kineveztek vezetővé egy befektetési cégnél, maguktól találtak meg a marketinges ügyfeleim, mindennap boldog voltam és kiegyensúlyozott ,minden megvalósult aminek az energiáját csak behívtam az életembe. Nem voltak hullámvölgyek, nem voltak kérdések , minden könnyedén és örömmel áramlott. Nem rágódtam a múlton egy percet sem, nem kerestem válaszokat, csak éltem. 

Az életem eddig a periódusig, gyerekkoromtól kezdve jellemezte egy megmagyarázhatatlan dühösség, ami mindig bennem volt, aminek elég volt egy kis szikra is és robbant minden ami, aki éppen a közelben volt. Csak ekkor ismertem fel, hogy ez eltűnt, sokkal elfogadóbb, megértőbb, türelmesebb vagyok magammal,másokkal és az élettel is. És ebből kifolyólag sokkal könnyebben mondtam nemet dolgokra, könnyebben és hamarabb láttam meg melyik ember yes és melyik no. Elkezdtem olyan embereket vonzani az életembe akiknek a valóságuk nem volt szilárd, akik építeni akarnak és fejlődni folyamatosan. Már nem illettem bele senki gyufás dobozába. Már nem is akartam. Szabad voltam.

És azután egy Januári napon, könny szökött egy reggelem a szemembe. Bámultam ki a párás ablakon a Dunára és a Budai hegyekre. Az autók jöttek- mentek megállás nélkül, a fák csendben figyeltek. Zúgott a forgalom. A lakásban fehér tea és citromfű keveredett, kellemesen meleg volt. Van nekem egy piros karácsonyi szatén pizsamám, olyan kis fehér szélű gallérokkal, ebben kortyolgattam a habos tejes kávémat. És csak voltam. És akkor ott belém hasított a felismerés, ez a vattacukrom. Végre megtaláltam. Végre az enyém. Minden ide vezetett, minden ezért volt. Minden megérte és minden erre terelt, önmagamhoz. Egyetlen dolgot kellett megtalálnom és visszakapnom egész idő alatt, önmagamat.

Sugárzott minden körülöttem, bárkivel találkoztam, mindenki megjegyezte, hogy sugárzom és én ezt éreztem is. Sokat meditáltam erre, hogy én stabil legyek és érezzem a saját erőmet, és ez kívülről is látszott rajtam. Megtanultam végleg elengedni és erre szükségem volt, mindig is szükségem lett volna.

Nem éreztem, hogy bárkire szükségem lenne, nem kerestem senkit, akik az életem részei lettek, ők megtaláltak engem és tudtuk, hogy az utunk most egy irányba visz. Hozzájárulás voltunk egymás életéhez mindenkivel. Nem voltak alá- fölé rendeltségek, nem voltak álarcos barátságok, csak a tiszta jelenlét.

Esett a hó és én annyira boldog voltam ettől is. Romantikus és minden olyan sejtelmes. Szerelmes voltam ebbe az időszakba. Rájöttem, hogy szerelmes vagyok az életembe, a vattacukromba. Nem gondoltam a szerelemre másképpen. Nem is tudtam, nekem azt szabad-e. Nem tudtam még hogyan állok ehhez a történtek után, hiszen lássuk be, ha valakinek azt mondod egy életen át, aztán az mégsem úgy alakul, akkor az megrenget benned elég sok mindent a dolgokat illetően. Abban biztos voltam, én örökké és mindig is hinni fogok a szerelemben. Úgyhogy elfogadtam, hogy én most az életembe vagyok szerelmes.

És élveztem.

És azután...