... Szóval amikor hazaérkeztem a kis szigetről, teljesen rendben éreztem magam és a gondolataim, érzéseim. Úgy éreztem rátaláltam önmagamra.  Hiányzott valami stabil, hiányzott a biztonság érzése. Arra gondoltam , ahonnan indultam, az majd jó lesz. Érdekes nézőpont volt ez, mert a valaha volt legjobb dolog ami történt velem, az volt ,amikor kikerültem abból a valóságból amiben felnőttem. Olyan nagyon kicsi volt az mindig nekem. Sosem éreztem jól magam, mindig kívülállónak gondoltam magam, akárhol voltam. Mégis életem töréspontja pontosan oda lökött vissza. Visszatért az önfejlesztés a napjaimba és egyre több ismeretem volt.  Kezembe akadt Orvos- Tóth Noémi: Örökölt sors c. könyve és minden túlzás nélkül mondhatom, megváltoztatta a világom. Olvasás közben legalább 4x csaptam be a felismerések miatt. Ennek köszönhetően 
ma már tudom az élet, mindig újra dobálja a köröket, ameddig ki nem szállsz. Ott volt a választás lehetősége és én nem mertem választani. Nem mertem az ismeretlent, a valódit,nem mertem  a változást választani. 
Ezért újra megismételtem a mintát. Új szerelem , új kapcsolódások, ugyan azok a problémák. Nem értettem...

Nem lehet mindenki ugyanolyan- gondoltam. Nem lehet, hogy nekem soha semmi nem jó, és én mindig mást akarok mint ami van. Ezt a mondatot számtalanszor megkaptam amíg felnőttem...
Arról már volt tapasztalatom, milyen az, amikor valaki el akarja nyomni ami én magam vagyok, hát most megengedtem magamnak, hogy megtapasztaljam, milyen az, amikor én nyomom el saját magam. Elegem lett a csapongásból, a változásból., azt a stabil légkört kerestem, amire mindig is vágytam. Azt akartam érezni, hogy tartozok valahová, hogy valakinek én is fontos vagyok. Érdekes nézőpontom volt, hogy én senkinek nem vagyok fontos.

Így kezdődött, hogy elkezdtem magam összehúzni, bezárni, letördelni a szárnyaim. Addig, ameddig pontosan bele nem illettem, az általam elképzelt, keretekkel és korlátokkal teli valóságba, ami éppen olyan volt mint bárki másé. Szilárddá tettem nézőpontokat, hittem dolgokban megváltoztathatatlanul és kezdtem olyan normálisnak érezni magam. Hirtelen annyi emberrel hasonlítottam, annyi mindenkivel éreztem, hogy egyek vagyunk, egy felé megyünk, ugyan azt akarjuk. Jó érzés volt, olyan ismerős és stabil. Elkezdtem kialakítani mindent amire azt hittem akarom és ami másnál annyira tetszett. Tudjátok egész életemben a vattacukrot kergettem. Itt is , de ennek sosem voltam tudatában. Ezt a programot csak bekapcsoltam tudat alatt magamban és futottak. Férjhez mentem, választottam embereket magam köré, és éltem a magyar valóságot. Akkor jöhet a gyerek, jöhet a ház és lassan a lista végére is érünk, gondoltam, na majd most fog jönni az az óriási, vattacukros mámoros boldogság, amire 6 éves korom óta ácsingóztam. 
Igazából fogalmam sem volt én kivagyok és mit szeretnék igazán. Azt tudtam, hogy boldog akarok lenni és ehhez bármi is kell én készen állok rá. Kezdtem ugyan megismerni magam, de az inkább arra volt jó , hogy én mit nem akarok, azt meg ugye nem engedhettem, hiszen az eltért mindenki mástól. 

Aztán eltelt pár év és én elkezdtem borzasztóan szenvedni. Ki akartam jönni abból a dobozból, és én akartam lenni. Ez az erő, hogy én önmagam akarok lenni,  sokkal erősebb volt bennem mint bármilyen impulzus az életemben.  Az volt a legnagyobb problémám hogy én magam sem tudtam ki vagyok én. Sok nézőpontom volt a világról és bele voltam gyömöszölve egy pici dobozba és mindenáron megpróbáltam magam határok közé tenni. Az élet lényege a gyerek, az élet lényege a házasság, az élet lényege valami, nekem ilyen feleségnek , barátnak, gyereknek kell lennem. És persze ilyen társat és ilyen embereket választottam akkoriban, akiknek ugyan ez volt a nézőpontjuk. Ez senkinél sem jó vagy rossz, csak van. …és  ha te erre éber vagy, akkor másik addig fogja jól érezni magát veled, ameddig te kevesebb leszel vagy kisebb mint ő, vagy akkora amekkorát elbír, és ugyan ez fordítva. Amíg ebben akarsz lenni , addig mindig az életedet kicsiben fogod tartani.

Amikor elkezdesz önmagad lenni ,akkor kezdődik az igazi vidámpark az életben. Elkezdenek nem elbírni. Ma már úgy állok mindenhez., hogy érdemes mindenre elmondani tízszer, hogy érdekes nézőpont, hogy van egy ilyen nézőpontom, mert bármi lehet bárhogyan. 

Ha önmagad vagy,nem tudsz reakcióba lépni olyan emberekkel akik nem valóak a világodba. Nem tudsz velük rezegni, mert más a valóságod. 

Persze ekkor sem akartam még változtatni, inkább azt szerettem volna, hogy az emberek változzanak. Maradni akartam, küzdöttem és azt követtem, hogy én ezt választottam, nekem már ez az életem, ebből kell kihoznom a legtöbbet. 

Átéltem olyan dolgokat, amikre úgy tekintettem, hogy ennek soha nem lett volna szabad megtörténnie, nem találtam támaszra, nem értett meg senki és eljutottam oda, hogy minden az én hibám és nekem nincs itt keresni valóm. 

És itt választottam életem legnagyobb harcát, hogy akkor ebbe mindenáron maradnom kell. Minden energiám ismeretem, tudásom, önismereti munkám arra szántam, hogy megmentsem a kapcsolatom és azokat az embereket akik körülöttem vannak. Folyamatosan falakba ütköztem, és mindig magamat találtam a megoldhatatlan gondolatok végén. Én nem klappoltam semmivel. Ismét csak azt éreztem fura vagyok. Nem illek sehova és ha mást választok , egyedül maradok és éppen ez volt amit egész addigi életemben igyekeztem elkerülni, a magányt. 

Volt olyan időszakom, amikor elérkeztem életem azon mélypontjához, ahol csak egy kiutat láttam, ha eltűnök a földről. Jöttek az önszabotázs gondolatok. Lelkem olyan sötét darabkái, amelyek létezéséről sem tudtam. Olyan gondolatok, érzések, hogy talán nincs értelme élnem. Senkivel nem tudtam kapcsolódni, senkiben nem éreztem a támaszt. Nekem a legjobb egyedül volt, hiszen úgysem értett meg senki. Igen ,mindeközben kapcsolatban voltam és voltak körülöttem emberek.

A legtöbb megítélésem ebben az időben kaptam. Pontosan azért, mert nem tudták mi történik velem és bár tettlegességig az önszabotázs gondolataim sosem jutottak, mert a saját erőm megmentett és segítséget kért, mégis az emberek csak az energiáját érezték. 
Megfejlődtem gondoltam... ezen is túljutottam, akkor ez a tuti, végre megérkezek és boldog leszek, kitartottam , küzdöttem, megoldottam...

És azután...

2024-et írunk, a történet kezdete óta eltelt 10 év. Ezekre az eseményekre mégis tűpontosan emlékszem. Még magát az érzést is előtudom hívni magamban, ha nagyon akarom. Egyik sem volt kellemes, vagy olyan amire önszántamból jelentkeztem volna, hogy "Hello igen én vagyok az, gyertek tegyetek próbára!" Ma viszont azt gondolom, hogy ha újraindíthatnám az életem, akkor is pontosan így csinálnám. Mert ez vagyok én. Az összes történet hozzám tett, és valamilyen módon hozzájárulás lett az életemhez. 

Ott a szigeten töltött időszakban, a tudatos önfejlesztés teljesen kikerült az életemből, és csak a jelen pillanatban éltem. Ahogy a mai nap is erre törekszem. Ám már a tudatosság a létezésem alapja. Ebben az életben, most vagyunk itt. Túl sokszor és túl sokat rágódunk a múlton. Régi hibák, sebek, történetek amikre a mai napot áldozzuk. Hibákért büntetünk másokat, amiket nem ők követtek el, de egy régi tapasztalás miatt úgy reagálunk ahogy. Elutasítunk helyzeteket, mert félünk. Várunk, várunk, hogy majd egyszer megérkezünk oda ahova vágyunk. Oda, most , ebben a pillanatban tudunk megérkezni! Minden lélegzetvételnek emlékeztetnie kell minket, arra hogy élünk és itt vagyunk. Ez nem lehet magától értetődő. Most nem ezzel az "élj a mának" bullshittel jövök, hanem a valósággal. 

Gondolj arra akit a legjobban szeretsz. Most gondolj arra, mit tennél meg érte.
Bármit? ...és ha te nem leszel energikus, nem leszel céltudatos, nem fogod vágyni az életet akkor mit gondolsz mi történik? Elmúlsz te magad is ,és nem tudsz már senkinek semmit átadni.
Ezért kezdődik és ér véget ez a kaland velünk, önmagunkkal. Mert adni csak úgy tudsz ha van mit, ha van miből. Ha nincs erőforrás magadban, akkor másnak sem lesz benned semmi, de semmi izgalmas. Szürke lesz minden és az élet színe számodra láthatatlanná válik.

Emlékszem körülbelül 24 éves lehettem, amikor volt mellettem egy ember, aki minden erejével azon dolgozott, hogy a fényt ami belőlem árad, megpróbálja elnyomni. Ne örüljek ha süt a nap, ne nevessek hangosan az utcán, nekem csak úgy ne legyen kora reggel jó kedvem, ne köszönjek boldogan egy kávézóba, ne csináljak semmit ami kitűnik. Tudod mi történt? Elkezdtem összehúzni magam. Elkezdtem láthatatlan lenni, hogy ne "zavarjak" másokat. Pedig ez rajta kívül senkit nem zavart. Ez benne is ott volt, csak ő nem merte használni, és ez a tükör amit látott bennem, ez annyira zavarta, hogy igyekezett minden úton,módon letakarni. Megvan az a jelenség, a nagyon idős néniknél , hogy letakarják a tükröt? - na valahogy így kell elképzelni a jelenetet. Miért engedtem? -a feltétel nélküli szeretet nevében. Azért ,mert mást helyeztem önmagam elé. Mivel telt az ezt követő 5 évem? Azzal, hogy ezt a lepelt levakarjam az arcomról, hogy kitudjak jönni abból az icike picike kis cukorkás dobozból amibe kényszerítettem magam. Ha viszonyítanom kellene belekerülni 5hét volt, kijönni belőle 5 év. Ez az egy tény önmagában is borzalmas, de tudod azt gondolom, az sokkal rosszabb , hogy ezt mi csináljuk saját magunkkal. Hiszen ha velem ezt valaki ma szeretné csinálni, csak annyit mondanék: " Milyen hozzájárulás lehetek én ennek az embernek az életéhez, hogy ne legyen saját magának fusztráció? - látod hol szerepelek én a mondatban?- sehol, mert ez róla szól. 

Vannak azok az emberek körülöttünk, akik irányt mutatnak, akik már most úgy élnek, úgy viselkednek, olyan életvitelt folytatnak amilyet mi szeretnénk. Ez lehet inspiráló. Lehet egy kiinduló pont. Azonban el kell érkeznünk arra a pontra, hogy mi kik vagyunk és valójában mit akarunk. Másolni könnyű, létrehozni azonban valami egyedit, valami csodálatosat, ami csak általad létezhet, egy olyan világot ,ami csak számodra elérhető, az valami egészen más. 

Ha rengeteg olyan szokásod van amit szeretnél elhagyni és ehhez a környezetedben kapsz segítséget, inspirációt ,az felér egy lottó ötössel. Nagyon kevesen élnek támogató közegben. Nagyon sok ember a segítséget, iránymutatást, manipulációnak, "meg akarsz változtatni" viselkedésnek fogja fel. Sokáig nem tudtam definiálni, mi okozza ezt, és én évekig csak pozitív dologként tekintettem erre a dologra. Ez volt a soron következő, jelenleg is aktuális kedvenc ugródeszkám az önfejlesztésben, amivel mai napig rengeteget kell és rengeteget szeretnék dolgozni.

Az önfejlesztés kerete: AZ EGO.

A világ egy tükör, és mi mindennap belenézünk. Mégis a legtöbben, nem látnak semmit, nem akarnak semmit észrevenni. Olyan mintha meghaltak volna, pedig még életben vannak. A szenvedést választjuk, a fájdalom az az élet velejárója. Az ego mindig felül tud kerekedni, ha nem tudjuk kezelni. Minden olyan külső ráhatást hárítani próbál, ami változást akar elérni. Az ego legfőbb tulajdonsága, hogy szeret szenvedni és neki mindig igaza van és mindent jól csinál. Ébernek kell lennünk a jelenben. A jelenben maradás kikerülhetetlen misztifikuma ez a mondat. Az elköteleződés a legerősebb érzelem ,amit magunknak adhatunk. El kell köteleződnöd a saját életed és önmagad iránt.

Amikor hazajöttem a szigetről, akkor köteleződtem el igazán önmagam mellett... vissza a gyökereimhez - gondoltam. De tudod a fejlődés is olyan, mint amikor elkezdesz járni tanulni. Egyik lépés jön a másik után.

Szilárdan érkeztem haza, ötletekkel, tervekkel, önbizalommal, gondoltam én most már mindent, mindent megtanultam. 
És pedig máris a határhúzás rejtélyes, ismeretlen, kiismerhetetlen világában találtam magam, és megint csak egy mondat járt a fejemben : Óh ne, már megint?

És azután...

... Kikapcsolt az agyam és túlélő üzemmódra váltott. Ott voltam a perem szélén, azt éreztem nincs tovább, se barátok, se szerelem, se család, csak a magány. Minden álmom szerte foszlott, ami ma már tudom leginkább a stabilitás felé volt. Egyetlen barátnőm maradt,  akit alig ismertem, de ő ott volt, és a családja is. Sosem tudok majd elég hálás lenni nekik, hogy akkor és ott azt érezhettem mégsem vagyok egyedül.  Nem bírtam az ágyból felkelni, nem bírtam enni, nem bírtam gondolkodni. Ha mégis felkeltem, egyedül a mosdóig jutottam, mert a létező össze módon távozott a testemből annak a szerelmi kapcsolatnak, azoknak a baráti kötelékeknek a maradványa ahol csak tudott. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy minden testi tünet lelki eredetű. A testem jelzett , hogy itt most egy hatalmas tisztulás megy folyamatba. Egyedül a víz maradt meg bennem... és persze az üresség, amiről azt hittem sosem lesz már kitöltve. A filmekben olyan meghatóan drámai, amikor hazamész az üres lakásba és aki egykor otthon várt ,most fogalmad sincs hol van vagy miért nincs ott, de örökre eltűnik az életedből. Magyarázat, válaszok és miértek nélkül. A valóságban ez inkább scifi. 

Próbáltam összekaparni magam, hiszen a közösen eltervezett életünk következő fejezetéhez a repülő 3 nap múlva indult. A kérdés nem az volt megyek-e, hanem hogy mikor indul már a gép. Nem volt miért maradnom. Akkoriban még szerettem menekülni. Hittem abban, hogy ha elmész onnan ahol rosszul érzed magad, akkor majd máshol jobban fogod. Jó nagy hazugság volt magam felé. 

Önfejlesztésem következő leckéje ez volt : Magamat mindenhova magammal viszem. Az számít én hogyan érzem magam, nem az hogy hol vagyok. 

Tudtam, hogy csak én nyúlhatok magam után, bárki is próbálná nekem kell megtennem,de nem volt rá erőm. Ezért egyetlen eszközt vettem a kezembe, az időt.

És azután, ott ültem Cipruson egy négy csillagos szálloda teraszán a pálma fa alatt, egy barna karosszékben és éppen jeges almalevet iszogattam. Negyven fok biztosan volt, folyt a pohár szélén a víz, és rólunk is. Egy citromsárga nyári ruhában ültem és igazából az futott át az agyamon, az életem is lehetne ilyen, aki csinosan ül a szálloda teraszán és gondtalanul almalevet kortyolgat.  Szerencsére nem kellett egyedül mennem, kedves barátnőm megnyerte ennek az útnak a másik felét. Igazából mindenhez lett volna kedvem, de elkezdeni felszolgálóként dolgozni egy idegen országban, összetört szívvel és lélekkel egyáltalán nem volt. Persze más opcióm nem volt... és igazából a kutya nem várt haza, gondoltam mi bajom lehet.  Ahogy teltek a napok úgy gyógyultak a sebeim, igazából ezt az egy eszközt ismertem, azt hogy az idő majd mindent meggyógyít. Imádtam a tengerparton lenni munka kezdés előtt, Imádtam a megszámlálhatatlan gin- tonikot amit elfogyasztottunk. Imádtam, hogy nem érzem a fájdalmat. Szerettem azt is, hogy amikor senki nem látott, jól kisírtam magam és sirattam mindent és mindenkit akit elvesztettem. Szerettem az érzést , hogy tudok sírni és feltudom fogni hogy tovább kell mennem, mert az élet nem állt meg amikor hazamentem az üres lakásba.

Ma már tudom, ez én voltam. Én gyógyítottam meg magam és az a sok kedves ember akit akkoriban megismertem. Akiket mertem magamhoz közel engedni. Azt éreztem lett egy új fejezete az életemnek és erősebb vagyok mint valaha. 

Felismertem azt a képességemet, hogy nem büntetek másokat , valaki elkövetett dolgáért. Nem húzok falakat és nem zárkózok el azért mert korábban valaki bántott. Ezt a képességem azóta is mérhetetlenül szeretem. Nyitott voltam a világra, az emberekre, a szeretetre és mindenre ami jött. Ott igazán áramlásba voltam. Életem legszebb 7 hónapja volt azon a maroknyi szigeten.

De tudtam , a szezon véget ér és én haza jövök...de hova haza? Kihez? 

És azután...

...volt egy pillanat amikor kívülről láttam magam. Ott ültem a napsárga, édesen puha joga matracomon törökülésben, egy fehér trikóban és egy halványkék feszülős naciban, összekötött hajjal. Akkor és ott láttam magam, úgy ahogyan soha azelőtt. ...

"Hmmm" -gondoltam. Hiszen ezért meditál mindenki, ezt élik át, oké sikerült nekem is, még egy dolog kipipálva. Később jöttem csak rá , hogy nem, ez nem volt egyértelműen velejáró dolog. Féltem elmondani bárkinek, hiszen úgyis bolondnak tartott volna. Yogáztam már akkor egy csoportban a budapesti körúti studióban. Elmeséltem a csoporton belül az élményemet és rájöttem, hogy akinek kell betud fogadni bármit amit mondok. Nem mindenki fog mindig megérteni, de lesz aki elfogad. Ez volt az én legnagyobb, legsötétebb, legrejtegetettebb félelmem... az hogy kilógok. Mégis oly módon vágytam a kitűnésre, annyira paradoxon volt az egész. Annyira éreztem, hogy bennem van valami, amit nem tudok senkinek elmondani, de mindenkinek elakarom. 

Felcsaptam a Youtubeot a sötét bordó laptopomon és beírtam azt a szót amit valójában azt sem tudtam mit jelent, de visszavonhatatlanul és megkérdőjelezhetetlenül vonzott. A szó: Önfejlesztés. Első találat: A Titok c. dokumentumfilm. Oké, rendben , nézzük. Magával ragadott, mint egy hömpölygő hullám a tengerparton a puha, lágy, apró szemű homokban. Tudod ahol éppen összeér a part és a víz, amin csillog a nap és a víz tükrében csak a habokat látod, langyos és magához ölel. Amerre csak elnézel a végtelen kék tenger, sehol egy felhő és úgy érzed az egész világ a tiéd ott, abban a pillanatban, semmi másra nincs szükséged, minden megszűnik és csak a pillanatban vagy. Ezt éreztem a film nézése közben.

Vonzástörvénye? Van ilyen? Miért nem tud erről mindenki és miért nem használja? Óriási elfogadásba voltam, ugye a szeretet, mint olyan, az én nézőpontomba úgy férkőzött be akkor, mint aminek a nevében mindent el kell fogadni. 
Összevetve azt gondoltam, minden ami az életemben van, azt a vonzás törvényével hoztam magamnak létre és nekem azzal egyet kell értenem és el kell fogadnom. Akkoriban éppen egy olyan társaságban éreztem jól magam, ahol igaz, hogy csupa szív, intelligens, okos, jómódú családból származó, vidám emberek voltak, de előszeretettel fogyasztottak tudatmódosító szereket. Persze én is kipróbáltam, ne hogy már kilógjak.  Éjszakákat buliztunk át és azt éreztem semmi gondunk nincs. Igazából nem is történt semmi. Ez egy burok volt ,amiben én nem bírtam sokáig lenni. Valójában sosem tetszett, de tudod mint a vattacukorral, ezzel is úgy voltam, ha nekik jó, biztosan nekem is jó lesz. Aztán, ahogyan telt az idő, az évek... én azt szerettem volna, ha ezek a dolgok eltűnnek a kapcsolataimból. 

Ez volt a második nagy leckém az önfejlesztésben az utamon.
"Csak azokat fogja zavarni, ha meghúzod a határaid, akiknek eddig előnyös volt az, hogy nem voltak határaid."

Kihasználtak, hülyének néztek, bár ezekhez kellően naív is voltam a 20-as éveim elején. Számomra mindenki olyan volt, hogy mivel én nem akarok neki rosszat, biztosan ő sem akar nekem. Az élet ezer meg egy példán keresztül mutatta meg nekem az irigységet, álarcok mögé bujtatva, olyan manipulációkat éltem át amiket én igaz barátságoknak, megszeghetetlen , felbonthatatlan kapcsolatoknak gondoltam. Az igazság ugye mindig kiderül. Számomra ez volt az első nagy pofon az élettől. Amikor lelepleztem a kis farkasaim és elengedtem őket. Leírhatatlanul nehéz volt. Ezzel a választásommal elindítottam egy lavinát az életemben. Már akkor is tudtam hogy ez még nem minden. Engedtem az áramlást, és ott akkor, abban az üres szobában amiben találtam magam,  a kis bőröndnyi ruhámmal, valami elindult. Úgyhogy fogtam magam és a kis sötétkék bőröndömet, amin óriási cipzárok csilingeltek, és felültem egy repülőre...

És azután...