Nem azért lettem szerelmes, mert kergettem, sem nem azért mert kerestem vagy hiányzott, kellett. Nem azért mert nem voltam teljes. Hiszen tudod egy szép virág az esőben nap nélkül is virágzik. 
Csak megérkezett és békéssé tette a csendet.

Ez most nem csak a szerelemről szólt, olvasd el még egyszer.

Elengedni senki nem tanított meg minket, erről már az elején írtam, mégis ez adja meg az élet sava borsát, nagy feladat volt  elengednem a régi önmagam. Aki talán sosem volt önmaga. A tudatosság nem azt jelenti, hogy nem zökkenünk ki, hogy nem fáj üvöltően a csend, hogy nem tép szét a lelkünk fájdalma a csalódás. A tudatosság a választás. Választás arra, hogy nyugodt maradj és a békét válaszd bármi is üldöz. Bármi is az üdvözöld, fogadd el, engedd meg és engedd útjára, engedd el.

Őszintén sosem hiányzik az aki voltam, de megbékéltem vele. Dacos, toporzékoló kislány, aki mindig vattacukrot akart.

Ezt így ott lezártam. Betettem egy kis piros bársony dobozba, amit selyem kagyló fehér szalaggal kötöttem át, arany lakattal, kis szív alakú kulcslyukkal. Mert ez a legértékesebb valamim. Az akiből én, én lettem.

Felszabadító érzés, hogy senkire sincs szükségem a boldogsághoz, de bárki aki jön és hozzájárul, azt tárt karokkal és tárt szívvel tudom fogadni, és minden szeretetet megadni neki amit csak tudok.

Ez volt az út idáig. A tomboló dühöm, kétségbeesettségem áttranszformáltam önmagam legerősebb érzésévé. Mindig velem van és bármikor hozzá férek.

Épp Tina Turner-The Best c. száma szól. Lehetne a blog főcímdala is. Ez a dal mindent megtestesít ami vagyok, amit érzek, ahonnan indultam és aki lettem. Erő, magabiztosság, karcos lágyság és sexység. Atomjaira hullott és milliónyi darabból összekovácsolt női energia. Aki már rég lehettem volna, ha engedem.

Sosem fogok megállni és elfelejteni azt, amiért ide jöttem. A legnagyobb ajándék a létezés.
A minap volt a napja a műtétemnek, ami már néhány éve történt, de a napján mindig elfog egy emlékezés. Egészen más volt. Most elöntött a hála, eltudtam engedni a fájdalmat és csak a hálát éreztem, hogy megkaptam még a folytatást. Az én folytatásom. Megkaptam a villanásom. Az élet mindig tartogat meglepetéseket, de én imádom minden mélységével együtt. Nincs  annál csodálatosabb, mint hogy emberek vagyunk és tapasztalhatunk. Ez a minden. Nincs jó vagy rossz, csak dolgok. Amik csak történnek. Mi címkézzük fel őket. És még ha sokszor pusztító is egy-egy esemény, egy év mulva nem fog számítani. Nem fog fájni, hidd el meg fogsz gyógyulni.

Másodvirágzás.

Ez az én jelenem. Felépítettem a legjobb önmagam, és felépítettem a választást. Teljes Totális Teremtésbe vagyok és nem nézek hátra. Tudod,mint egy őrült ki letépte láncát ".

Pedig épp egy mélypont közben írom ezt. Dobott az élet egy kis szörnyeteget a minap, amivel próbára tehettem, azt sok mindent amit tudok. Etetem-e az energiámmal vagy magamra fókuszálok és a Tripla T-re. Mi történik ilyenkor a szörnyeteggel? Megemészti magát. És eltűnik. A most pillanata a mindfulness gyakorlása az ami hozzásegít ahhoz, hogy minden, életed minden pillanatát uralni tudd. Mindfulness coachként, sok dologra nyílt fel a szemem. A maradj a mostban nem elég. Ott kell lenned és érezned is kell. A Facebook oldalamon megtalálod az év végi Mindfullness ingyenes eseményét ahol te is részese lehetsz ennek a csodának. 

Vannak-e rossz napjaim? Vannak, a tegnapi kifejezetten az volt. Tanultam belőle és felálltam, csinosabb vagyok ma mint tegnap voltam és lágyabb vagyok mint valaha. Engedem az áramlást. Annyira felszabadító bár át tudnám neked adni... Hallgassd meg Roxette- Listen to your heart c. számát és megérted mi ez az érzés.

Hozok neked egy felismerésem a minapról :
Aki áldozat szerepében tecceleg, sokszor ő maga az áldozattá tevő. Egyetlen eszköze az, ha téged hibáztat azért, amit csinált veled és erre te mersz reagálni, határt húzni.

Magadra kell figyelned mindig, te milyen energiába vagy. Ha foglalkozol vele, csak adod neki az energiát. Ha magára hagyod, elillan. Tedd próbára. Megéri.

Az elmúlt időszakban rengeteg megélésem, felismerésem volt. Elkezdtem kitanulni technikákat. Elkezdtem megérteni a testem jelzéseit és az érzelmeim megnyilvánulásait. Sokszor nem értettem magam és ehhez kellett a testem megértése is. Ez is egy önfejlesztő eszköz, bár így ebben a kontextusban nem igazán találtam rá sehol. 

Az utam elindult és a kalandok még csak most kezdődnek. Az életem most gyorsítósávon van és ez az én választásom volt.

Feltetted már magadnak a kérdést... Ki lehetnék, ha mernék az lenni aki igazán vagyok? 

Ha egyszer is vesztetted már el önmagad, többé ne engedd. Többé ne engedd, hogy más irányítson, hogy más mondja meg mit érezz, más szabjon neked határt. Éld meg önmagad.

Az univerzumot nem hatja meg a kikényszerítés. Nem hatja meg a toporzékolás, hiszti, hiába is próbálkozol. Nem tudod kikényszeríteni a beteljesülést. Csak akkor adja meg amit kérsz, ha összhangba hozod magad a vágyaddal és nyugodt vagy. Ez nem csak az univerzumról szólt, olvasd el mégegyszer. 

Légy te az univerzum. Csak akkor kapod meg.

Sokat dolgozom az egóval, sok fejfájást okozott. Voltak- vannak helyzetek amikor önműködő üzemmódba kapcsol és szétrombol körülöttem mindent. Mintha egy másik ember működne bennem. Tudod amikor lemegy a függöny a szemed előtt. Megpróbálhatod elnyomni, de képtelenség, elengedhetetlen elemünk. Meg kell tanulni használni és kordában tartani. Nem ő irányít, hanem te.

Mikor harcoltál az egoddal utoljára? Mikor engedted fölénybe kerülni? Egyáltalán észre vetted- e hogy irányít téged?

Elmesélem, hogyan barátkoztam össze vele és mikor érkezett el az a pont amikor már kezelhetetlenné vált.

És azután...

Nagyon sokan szenvednek manapság kapcsolatban, mert nem hajlandóak elengedni azt akivel együtt vannak. Tudják, hogy a kapcsolat nem működik, de szorosan kitartanak, abban a reményben, hogy a dolgok varázsütésre megváltoznak. Tudom, hogy most neked is eszedbe jutott valaki. Én is ez az ember voltam.

A legnehezebb az, hogy mindent megtesznek azért, hogy az a kapcsolat működjön, miközben elveszítik önmagukat a folyamatban. Én is ez az ember voltam.
Feláldozzák saját boldogságukat, folyton arra gondolva, hogy ha egy kicsit is jobban próbálkoznak, minden a helyére kerül. De legbelül tudják, hogy a maradás, már nem egészséges számukra. Tudom mert Én is ez az ember voltam. 

Elfogadni, hogy a dolgok nem működnek a legnehezebb, de egyben a legfelszabadítóbb is. Megérdemelsz valakit, akivel úgy érzed minden nap, minden nap, hogy megbecsülnek. Senki sem veheti el a boldogságod, ha nem engeded meg. A boldogság a te döntésed. Nem számít mennyire szeretsz valakit, ha az a kapcsolat kimerít, nem árt elmenni. 

Ne elégedj meg kevesebbel, mint amit megérdemelsz,amire vágysz, mert azért vágysz arra, mert az a tied!
Néha a nem megfelelő ember hátrahagyása az egyetlen módja annak, hogy megnyissa a szívedet megfelelően annak, aki úgy fog szeretni, ahogy megérdemled.

Tudom, mert ez az ember vagyok. 
Tanuld meg, a trauma mindig nyelvet keres, hogy kifejezhesse magát. Ha szavakkal nem elmondható, vagy nem megy, a testet kéri hogy beszéljen. A testi tünet, a test nyelvén elmondott lelki szenvedés. Ha nem vagy a helyeden a tested jelez. Nem marad csendben sosem, még ha minden erőddel azon is vagy, hogy ellenállj.

Igen ezért van a felfázás, ezért van a nőgyógyászati probléma, ezért van a sok betegeskedés, a tested ordít neked, hogy vedd észre változtatnod kell. Mindig válaszd önmagad és a világ kinyílik számodra.

Érzed mi igaz neked. Ha örökösen a válaszokat a miérteket kell keresned, az nem oké.
Ha mindig el vagy hallgattatva, az nem oké. Nem oké, ha nem vagy választva. Nem oké, hogy nem te vagy az első. Ha össze kell húznod magad, hogy ne zavarj másokat, az nem oké. Nem kell elfogadnod olyan dolgokat, aminek te ellenállsz, az nem oké. Nem kell neked mindent megoldani és a nadrágot hordani, az nem oké. Élhetsz női energiában lágyan, kedvesen, mégis határozottan és erősen, de maszkulinitás nélkül. Ha ezekkel kell küzdened a kapcsolatodban az nem oké.

Ragyoghatsz és lehetsz magabiztos, boldog, elég, kiegyensúlyozott, megbecsült, elkényeztetett, lehetsz nő, egy férfi elfogja bírni. Máshol nincs helyed.

Nő vagy. Egy csoda. Egy remény, sugallat, egy erő. Benned megvan minden. 

Tudom, mert ez az ember voltam, és most az az ember vagyok, aki ezen túl van.

És azután...

Lazítok most picit a sztorin, ne hogy te is azt érezd, valami szektába készülnek behúzni. Kanyarodjunk vissza kicsit a szerelmi szálhoz, azok a filmek úgyis Netflixen is mindig nagyobbat mennek. 

A társfüggőség azt jelenti, hogy az érzelmeid valaki más érzéseitől függnek. Ahelyett, hogy saját magadra összpontosítanál, érzéseidet mások viselkedése határozza meg.

Nem vagyok társfüggő, azért írtam most ezt le, mert szerettem volna ha érted a különbséget aközött ami a társfüggőség, és aközött amit elmesélek.

Vannak emberek, akik figyelnek rád ha beszélsz, meghallhatnak, és vannak emberek akiket érdekel amit mondasz. Nagy különbség. Nekem rá kellett jönnöm, hogy én ezt mind megérdemlem. Minden amit választottam, hogy keresztül megyek rajta, ezt hozta. Nem mint egy jutalom, hanem mint egy beteljesülés. Minden perc kevés volt, és kevés, és minden beszélgetés nagyobb és több. Olyan hamar egymásra eresztettük a kis szörnyeink, hogy a rózsaszín köd hamar elillant, és minden ami utána jött volt az igazi mámor. Az amit néhány résszel ezelőtt leírtam, hogy én már pedig nem adom fel, hogy hiszek ebben. Hogy eszembe jutott-e, hogy megint valakibe bele látok olyat ami nincs? Határozottan. Ránéztem-e? természetesen. Nem volt rá okom, hiszen növekedtem, nyíltam mint egy virág, olyan kiteljesedést éreztem, kaptam, amibe tényleg nem lehetett kérdőjelet tenni. DE! mégegyszer ne legyen vakvágány, nézzük meg mi van mélyebben. Igazából csak az fogja azt mondani, hogy magasak az elvárásaid, aki azt a szintet nem tudja hozni, amire te vágysz. Szóval megnyugodtam. És engedtem. Minden nap emlékeztettem magam arra, hogy engedjem áramolni. Ne próbáljak fékeket felállítani, hogy mi van ha ez lesz, az lesz. Ne próbáljak mindenbe bele magyarázni dolgokat,csak engedjem meg hogy, azok legyenek, amik. 

Így lett kerek. Így lett valódi, és valóságos.

Kell a sötét a világossághoz, és kell a fájdalom a boldogsághoz. Egyik sincs a másik nélkül és én ezt eltudtam fogadni.  A mértékét és mennyiségét azonban mi szabályozzuk, mi határozzuk meg. Mi csökkenthetjük az egyiket és növelhetjük a másikat. A fájdalom létezik, de a szenvedés mindig opcionális, választható. ÉS én soha többet nem akartam szenvedni már. Úgy ahogy azelőtt, úgy sosem. Így omlottak le a falaim, és így lehetett egyszerre egy szerelmem és egy legjobb barátom. Így értettem meg, hogyan válunk egymásnak az igazivá. Ez is egy út, ha mindketten akarjátok, akkor nincs más kimenetel.

Most a vattacukrom dupla adag, pedig egy éve még azt sem tudtam, valaha megtalálom e.

És azután...

Mindenkinek meg kell másznia a saját hegyét, hogy élvezhesse a kilátást. A hegy TE vagy. Önmagad megismerése olyan kapukat, utakat, és mindent mutat amire eddig nem is gondoltál. Át kell esni bizonyos tapasztalásokon, nehézségeken, beavatásokon, mielőtt feljutsz a csúcsra, ahol szép a kilátás. Más nem teheti meg helyetted. Ezért vagy itt. A "hegy" TE vagy.

Energia. Energia. Hallottam a kifejezést korábban is de semmit nem mondott nekem. Nem tudtam felfogni miről szól ez. Tudtam, hogy mindenkinek van aurája és ez látható, mérhető, tisztítható stb, de nem mélyedtem bele és nem is igazán értettem. Talán így vizuálisan értettem, de én ezt a fizikai világomba sosem hoztam be.

Átéltem életem első energiahúzását. Beleszédültem. Nehéz ezt az érzést szavakkal megfogalmazni, de a kép amit ide csatoltam szemlélteti amennyire csak tudja.  Nem értettem. El sem mertem mondani senkinek, ahogy 10 éve azt sem, amikor testen kívüli élményem volt a napsárga joga szőnyegemen. Elmélkedtem rajta, hogy ez most mi volt. Én tényleg nem akarom, hogy bárki bolondnak tartson, de egyébként azt is vállalom, mert ez az igazságom, de én éreztem, hogy elmozdultam, nem fizikálisan, de térben igen. És ekkor értettem meg mi az energia. Ekkor jöttem rá a képességem amit annyi éve próbálok megfogalmazni, kihozni magamból, ami annyira megfogalmazhatatlan volt számomra, mégis annyiszor segített és annyiszor használtam, az az volt, hogy képességem van az energiával. 

Tudom használni. A sajátom és másokét. Tudok energiát venni és adni,de soha sem elvenni. Tudok kérni, tudok mozgatni és tudom használni.

Nem tudtam felfogni, hazudnék ha azt mondanám elsőre befogadtam és elfogadtam, de tudtam hogy igaz, éreztem. 

Ez egy Márciusi nap volt, most Decembert írunk... el kellett telnie időnek mire be mertem vállalni, hogy beszélek erről. Ugye a megítéléstől való félelem, hogy betud ülni az emberbe?!  Használom már hónapok óta, de most hogy leírtam, ez már a valóság, nem vonhatom vissza. Ez is egy nagy fejlődés az úton, hogy merd vállalni aki vagy, merd kimondani ami vagy, nem csak a közvetlen környezeted előtt, hanem az egész világ előtt. Tudod csak az ítélkezik akinek maga felett van ítélete. A többieknek nincs erre ideje, akarom mondani, energiája.

Elvégeztem egy test kezelői tanfolyamot, ( Access Bars) aminek azért indultam neki, mert előfeltétele egy nagyobb tanfolyamnak, de különösebb tervem nem volt vele. Nekem ezek a testkezelések , testidegenek és nem értettem miért nem vonzanak, de sosem vonzottak. Anno amikor felnőttképzésen kozmetikusnak tanultam, azzal is pontosan így voltam, hogy én kozmetikus sosem leszek, csak a papírra van szükségem, mert én pillás leszek. Itt sem testkezelő szerettem volna lenni, hanem minősített facilitátor. Aki életeket változtat meg úgy, hogy nem ad semmilyen nézőpontot, hiedelmet, hitrendszert másnak, hiszen a válasz, a saját válasza mindenkinek önmagában van. Semmilyen tanítás, ember, nem tudja azt jobban, pontosabban, mint az akinek dolga van vele. A facilitátor egy csatorna, magasabb energiák és a tudatod között. Kicsit egyszerűbben is leírhattam volna, akkor úgy nézett volna ki, hogy a facilitátor kérdéseket tesz fel neked, ami elvezet a válaszodhoz, de a válaszod te mondod ki. Közben történnek dolgok az energiákkal, de ebbe most nem mennék bele, majd annyi idő múlva, amikor már nem érzem úgy, hogy ha bárki olvassa azt érzi kínai nyelven írok. Érdekes nézőpont, hogy van egy ilyen nézőpontom. De most van.

Elkezdtem energia cseréket csinálni, dolgozni ezzel a képességemmel. 

És azután...

Ha emlékszel még az elején, minden önfejlesztő irányzatra azt gondoltam, hogy valami szekta, ez valami hülyeség, humbuk, és behúzták az embereket. Ezt gondoltam, az Accessről is.

Két barátnőm csillogó szemekkel, ragyogva, önfeledten, energiákkal telve áradozott róla. Huha na mondom őket jól behúzták a szektába. Persze hajtott a kíváncsiság, ránéztem. És ahogy már oly sokszor, ami magával tud ragadni, az engem ragad és vonz és visszavonhatatlan kötelék alakul ki köztem és a dolog között. Ez a másodperc tört része alatt megtörtént. Ittam mindent ami kapcsolatos vele. Az az érzésem volt végig, na igen, köszi, végre mondja valaki, most már emlékszem. Felszabadító volt minden eszköz, minden meglátás, ötlet. Elkezdtem beépíteni a mindennapjaimba, bár ha kiakartam volna kerülni sem sikerült volna, hiszen mindent, de mindent megváltoztatott. 

Amikor elindultam ezen a kalandos kis utazáson önmagam megismerése felé, nem volt irány, nem volt keret és nem voltak korlátok, egyet tudtam én a yogával foglalkozni fogok majd , egyszer  életem során,de nem most, és valahogy edukálni is fogom az embereket és motivációs előadásokat tartani, közönség előtt és inspirálni őket. Így kúszott be az Access, és visszavonhatatlan vonzás lett köztünk. Egyik ötlet, felismerés jött a másik után. Mint egy mágnes. Mintha bukdácsoltál volna eddig valahol, valamerre. akartál volna menni valahova, de nem tudtad az irányt, és kerestél valamit aminek a létezését érezted, de sosem tudtál semmit róla. Mintha a lényem egy darabja most tudott volna kinyílni, megjelenni, érthetővé válni számomra. Még most is izzad a tenyerem és ver a pulzusom, ahogy erről írok. Ezt a bizsergést keressük mindenben. Amitől ég az energiánk. Ezt látjuk ha ránézünk a gyermekünkre, ha meglátjuk a párunkat, amikor ezer színben pompázik a naplemente, egy jó étel elfogyasztásakor, ezt az elégedett, bizsergető érzést, amit mindig is Istennek hívtam. Ezt éreztem, ez a szeretet, az élet szeretete, egy olyan vágyódás, kíváncsiság mindenre ami körülvesz, ami mindent megváltoztat és mindent megértet veled. 

Ez lett nekem az Access.

Elkezdődött a önnön valóm megtapasztalása, még magasabb szinteken.

Egyébként mit gondolsz hányszor hittem közben, hogy na ettől nincs fentebb, ez a tuti, megjöttem. Vagy épp ennek az ellenkezőjét. Minden alakalommal. Egyetlen dolog viszont mindig a világomban volt, és mindig tudtam, hogy van még valami, amit nem tudok senkinek elmondani, de megfogom találni, és megfogom mutatni akinek csak tudom, ha végre rájövök mi az. Most nem arról beszélek, hogyan lett az emberiség, vagy hogy a tyúk volt-e előbb vagy a tojás. Hanem arról ami bennem van, amit mindig is tudtam éreztem, de sosem tudtam megfogalmazni. Most éreztem, azt, hogy itt lesz, itt elindult bennem valami, ami hamarosan meg fog tudni fogalmazódni. 

Az igazi változás belül kezdődik, a világ csak tükrözi amit önmagadban megteremtesz. A valóságom csodálatos és sziporkázó volt. Ezer és milliárd jelet kaptam rá milyen jó úton járok, milyen jó útra mertem lépni, milyen jó választást mertem hozni az életemben. Innen tudtam, ez megfog érkezni. Amire oly régóta keresem a szavakat,

Mint egy régi dolog, aminek ismered az illatát, érzed az ízét, látod a színét, megismernéd bármikor bárhol, de nem jut eszedbe, hogy mi is az.

 Megrengett a világ körülöttem. Rengeteget sírtam, nem tudtam miért, valami ki akart törni belőlem és ez volt az egyetlen útja. Megtanultam már az érzéseket üdvözölni, elfogadni, megélni és elengedni, úgyhogy engedtem ezt is is. Tart ameddig tart, kerül amibe kerül. Ugye ne felejtsük el, hogy egy éppen bimbózó kapcsolatban, ilyen dolgokat bedobni azért elég meredek... lett volna nekem pár évvel ezelőtt. Most viszont, mivel ez voltam én, az összes felső gondolatommal, az összes mélységemmel és magasságommal, így vállaltam. Szikrányi félelem volt bennem, nem akartam hallani a " ne hisztizz, ne drámázd túl, ne beszélj hülyeségeket" mondatokat, amikre alapozhattam volna, az előző kapcsolataim alapján,de megértésre találtam. Sokkal könnyebben vettem minden akadályt és egyre jobban mertem önmagam lenni és minden helyzetben önmagam választani, azt ami nekem igaz. Az élet mindig megjutalmazott amikor így cselekedtem, tudom, hogy a megértést is ezért kaptam. 

Olyan érdekesnek találtam, hogy ha én eldöntöm, hogy jó kedvem van, vagy valamit akarok, akkor minden úgy alakul és úgy van, bármi is történik és bármilyenek is a körülmények. 

Tudtam, hogy ennek köze van mindahhoz amit évek óta próbálok megfogalmazni, de még mindig nem ment.

És azután...

Az emberek traumái alakítják a viselkedésüket, jellemüket, nézőpontjukat. Nekünk voltak bőven.

Véletlenek ugye nincsenek, mi már 20 évvel ezelőtt általános iskola 7. osztályába kereszteztük egymás életét. Aztán eltelt 20 év és addig a januári napig semmit sem tudtunk a másikról. Tanulnunk kellett még, fejlődni, tapasztalni, hogy egymást tudjuk választani. Saját szörnyeink a másik gyógyírjai lettek. Mint egy csodálatos szonett,ahol minden részlet a másikra épül. Megláttam a saját gyermeki énem tükörképét. Megtudtam fejlődni a belső gyermek blokkomat. 

És ez volt az önfejlesztésem kardinális fordulópontja. Amikor meditációba megtudtam ölelni a kis gyermeki énem és azt mondani neki, semmi baj itt vagyok, most már mindig itt leszek és mindent megoldunk, ne félj. Több órás zokogás követte, felszakadt bennem húszon X év fájdalma, meg nem értettsége, elhagyatottsága, túl korán felnövése. Egy olyan gyermekkori emlékem tört fel, ami akkor gyerekként, azt éreztette velem, hogy én második vagyok, nem vagyok szerethető és baj van velem, elhagynak és egyedül vagyok. Felnőttként, persze egy ilyen jelenet meg sem kottyanna, de mint mondtam, ez a nézőpontom gyermekként szilárdult meg, ezért kellett gyermekként meggyógyítanom magam. Minden megváltozott.

Az amúgy is hatalmas magasságok, még magasabbak lettek és azt éreztem megállíthatatlan vagyok. Bármi jön én állom. Majd jöttek, jöttek a próbák, az élet dobálta a helyzeteket, mennyire állok én készen egy magasabb szintű kapcsolódásra, egy kiteljesedésre és egy kendőzetlen életre, ahol nincsenek falak a kapcsolatban. 

Egymásban is a világot tanuljuk, a világot és az embert. Az emberi kapcsolatokat és ki-ki tanulja ebben a tükröződésben önmagát. Egy tükröződés.- gondoltam, akkor tudom az utat. Nem tudott kibillenteni semmi, nem tudta semmi elvenni a fókuszom, mert egy egészséges kapcsolódás volt a hétköznapi drámákon túl, amik bekúsznak mindenhova, hogy elengedd őket. Egészen más amikor valaki lát téged. Amikor valaki a szörnyeiddel együtt önmagadért szeret és nem azért, ami jár veled. Van aki elveszi az eszed, van aki megfordítja a lelked, és van, aki egyszerűen megfogja a kezed, hogy ne tévedj el. Nekem másra nem is volt szükségem.

Mindig vissza tudtam térni a meditációhoz, napi szinten meditáltam már és az életembe hatalmas nyugalmat hozott. Sokan azt mondják, ha egy kapcsolatban gyógyulsz mindenképpen egyedül kell lenned legalább egy évet, másképp áthozod az előző drámáit a jelenlegi kapcsolatba. Érdekes nézőpont, hogy van egy ilyen nézőpont. Érdekes nézőpont, hogy van egy ilyen nézőpont. A terepen tanulsz, ott fejlődsz, ott tapasztalsz, ott tudsz változtatni. Amíg egyedül vagy és minél tovább vagy egyedül az a nézőpontod megszilárdul és abban erősödsz meg, hogy egyedül aztán semmi dráma semmi baj az életedben, majd amikor jön valaki és jön a dráma vele és a megoldandó feladatok, mégsem vizsgálod, csak ráhúzod, hogy a baj a másikkal van. Ez is egy érdekes nézőpont, de nézd meg melyik igaz számodra. 

Ez szimpla pszichológia, az ember társas lény. A szeretetet ha megosztod több lesz belőle, boldogabb leszel és kiegyensúlyozottabb mert az idegrendszered és a traumáid feloldódhatnak. Az ölelés csökkenti a stresszt, enyhíti a szorongást, erősíti az immunrendszert. Az öleléssel oxitocin szabadul fel, amik javítja a közérzetet és pozitív érzéseket kelt. Javítja a teljesítményt és még reggelig sorolhatnám, miért nem arra lettünk tervezve, hogy egyedül bolyongjunk az életünkben. 

Meg kellett tanulnom sok mindent, mert ha egy ideig működsz valahogy akkor sok dolog olyan, mintha újra kellene járni tanulnod. Érdekes és izgalmas volt, hogy nem csak én osztom az észt, ha érted, hogy értem, hanem végre nekem is osztja valaki. Végre nekem is reflektál valaki, végre figyel rám is valaki, nem én indítok mentőexpedíciót valakiért.  Élveztem és féltem is. Mint az ismeretlentől általában mindig is féltem, ezt is ideje volt elengednem. Hiszen addigra az élet már bebizonyította, hogy minden változás értem van és az én javamat szolgálja.

A traumáink valóban alakítanak minket, de el is engedhetjük őket, amint feldolgoztuk. Ez volt a következő nagy választásom és felismerésem az önismereti úton, hogy a traumáim nem én vagyok, én lehetek más és elengedhetek mindent ami történt valaha.

Access Consciousness... na az meg micsoda?

És azután...

"Nincs jó döntés, vagy rossz döntés, csak döntés."- mondogatta az egyik barátnőm nekem sokat, és ,milyen igaza volt. 

Felesleges ostorozni magad bármiért, az emberek úgyis mindig megítélnek és azt gondolnak amit ők akarnak. Sok ítéletük van maguk felett, így feletted is. Én elengedtem a nézőpontjaim. Pontosan láttam mások szekrényében a csontvázakat, a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogyan törnek pálcát a fejem felett, olyan emberek akiket ha az ő nézőpontjukból néznék rég semmi keresni valójuk nem lenne együtt. Szóval ez van,így is úgyis mondják  akkor már lehetek boldog is és azt csinálhatok amit akarok. 

A manifesztációs naplóm a kezembe akadt és elkezdtem elolvasni miket írtam le egy évvel azelőtt... és WOW WOW mennyi minden ott volt belőle és sok minden az orrom előtt csak észre sem vettem. Megtaláltam az oldalt ahol a számomra tökéletes társról írtam. Fel kellett ismernem, hogy én bizony vágyom erre, én hiszek ebbe. Én meg akarom az életem, azt aki vagyok osztani valakivel. Meg kellett engednem magamnak ezt a fajta boldogságot is. Éreztem, hogy egy teljesen új és szilárd ember vagyok, aki pontosan tudja mennyit ér, mit szeretne és mit nem. Egyetlen egy manifesztációs meditációt csináltam erre, és bele tettem a szándékot, hogy ha megtalál én engedem, elfogadom és választom ezt a fajta boldogságot is.  És rá egy hétre megjelent. Nem volt formám, nem voltak kereteim és korlátaim, csak az érzésem, hogy én hogyan akarom érezni valaki mellett magam, meg biztos ami biztos néhány fontos tulajdonságot is leírtam, ami nem árt ha valakivel ténylegesen le szeretnék élni egy életet. Márpedig én ezt nagyon szerettem volna mindig is. Közösen építeni, küzdeni ha kell, ápolni,fejlődni, örülni, működni, javítani, maradni, választani és dönteni. Közösen. Szóval nem adhattam fel. 

Okééé, ez még engem is meglepett, nem hogy téged, de összejött.
Nem tagadhattam tovább magam előtt sem, mekkora teremtő erővel bírok. Mekkora képességem volt erre mindig is. És elkezdett az életem filmje leperegni előttem egy este, hogy mégis mennyi mindent teremtettem én az életembe amit el sem ismertem magamnak sosem, mert úgy voltam vele, ez így alakult. Tudtam, hogy minden választásom, legyen az jónak vagy rossznak definiálva, ide vezetett. 

"Legyen sokkal jobb az előttünk álló jövő, mint a múlt ami megérintett minket."

Hirtelen minden összeállt, minden döntésem, életeseményem megértettem, megkaptam a nem keresett válaszaim, azt hogy miket kellett megtanulnom, ahhoz hogy megkaphassam azt a kapcsolatot amiben igazán kiteljesedhetek és amire mindig is vágytam. Jöttek a támadások, persze, ez nem egy tündérmese, de még mindig stabil voltam, hiszen én már pontosan tudtam ki vagyok és mit akarok, és hogy az amit én választok, az az enyém, és nem baj ha más nem ért vele egyet. Tudtad, hogy az önmagunkról gondolt dolgok 97%-a nem is miénk? Hát én sem. De megtudtam, és elég felszabadító érzés, tudni azt, hogy az emberek nézőpontjai nem igazak, csak számukra. A te életedben, valóságodban az, hogy ki mit mond rólad, valójában neked ahhoz semmi közöd. 

Majd elkezdődött... sokszor végeztem önreflexiót, nem egy mámoros rózsaszín felhőben úszom-e, nem e annyira ki vagyok égve, éhezve, hogy az első adandó alkalomra igent mondok valakire. Kutathattam én, nem találtam semmit. Nem volt ármány, nem volt alakoskodás, nem volt megfelelés, nem volt színészkedés, vetítés, megfelelés, ez könnyed volt. Számomra itt minden könnyű volt, innen tudtam hogy igaz. Számomra olyan, hogy igazi nem létezett sosem, én mindig is abban működtem, hogy én váljak valakinek azzá és közösen alakítsuk ki azt, hogy egymásnak az igazivá váljunk, hiszen tökéletes nincsen. A kapcsolat más minőségét tapasztaltam meg, amiben igazából nekem kellett megtanulni működni.

Tudod könnyű valamire vágyni, elképzelni valamit, aztán amikor ott van csak pislogsz mint hal a szatyorba, hogy ilyen van?! oké és most mit csináljak?!

Közös olvasás, meditálás, önfejlesztés, nekem ezek új dolgok voltak, de hogyan is tehettem volna egy olyan ember mellé kérdőjelet, aki folyamatosan a változáson és a fejlődésen van , akárcsak én. Nem tettem, és nem is akartam. Minden összeállt és én annyira megbékéltem. Annyira gyorsan, intenzíven történt minden és én még többet akartam ebből. Így találtam magam hirtelen egy csodálatos ember mellett teljes megengedésben és elfogadásban, bármit is hoz az élet. Amikor elengedtem, hogy valakiknek én legyek a legfontosabb és saját magam számára lettem az, egyszer csak azon kaptam magam, hogy valakinek én vagyok a legfontosabb.

Milyen érzés amikor valaki azt akarja, hogy a legjobb önmagad lehess? Felszabadító.
Hogyan lehetne ez még ettől is jobb?- gondoltam.

És akkor megláttuk egymás szörnyeit. Hirtelen olyan eszköztár tudatában lettem, amiről csak halvány fogalmam volt és a gyakorlatban sosem működött, mert nem tudtam használni.

Ez az eszköztár bennem volt...

És azután...

Sosem tudtam ki vagyok én, most is csak a felszínt kapargatom. Emlékszem, mindig azt akartam valaki húzzon ki a bajból, mentsen meg a fogorvostól, karoljon fel, álljon mellém, támogasson és én legyek a legfontosabb. Csak egyetlen embert akartam akinek én vagyok a legfontosabb. Egész életemben erre vágytam. Tudtam, hogy a gyerekkori énem üvölt bennem a szeretetért, ennyit azért már 600 önfejlesztő könyv után fel bírtam fogni, de megoldást nem találtam, csak azt, ha a jelenben töltöm ki ezt.

Meditáltam.

Meditáltam.

Meditáltam.

Ez lett a mentsváram, itt találtam meg önmagam, itt éreztem, hogy biztonságban vagyok és minden nyugodt és kerek körülöttem. Minden kérdést fel tehettem, amit még magam előtt is szégyelltem, vagy féltem tőle, fájt vagy nyomasztott.

Itt fedeztem fel az igazi képességem a meditációhoz és ahhoz, hogy mennyire tudok valami felsőbb erőhöz kapcsolódni, infókat kérni, válaszokat kapni. Ez lehet nagyon elrugaszkodott volt és nem tudtad befogadni, ha így volt ,akkor adok egy könnyebb nézőpontot. Értsd úgy, megtanultam igazán befelé figyelni. Igazán a belső hangomra hallgatni. Igazán tisztán érteni és érezni az érzéseim. Igazán az lenni aki vagyok, és igazán határokat húzni.

Elkezdtem felépíteni az életem előröl Új ország, új emberek, új szokások, új helyek, mint életem oly sok időszakában. Mindig vándoroltam, a középiskolát is 4 különböző iskolában jártam végig. Nem csoda hogy semmi stabilitást nem éreztem sosem. Szóval elöről mindent. A barátnőimtól kaptam erősítést, ami mindennél többet jelentett és a testvérem is erején felül teljesített, hogy ez az időszak könnyű legyen számomra. 
Életem végéig hálás leszek nektek és értetek. 

Kedvenc eszközöm volt már évek óta a manifesztáció. Amikor a döntés megfogalmazódott bennem, hogy ha mennem kell ,akkor én készen állok, Elkezdtem manifesztálni álmaim életét, társát, érzéseit. Nem konkretizáltam semmit, csak azt, hogy számomra a legjobb lehetőségek jöjjenek, mindegy honnan és mikor. Ha a manifesztáció mélyebb értelme érdekel és a saját eszközeim, amiket annak érdekében fejlesztettem ki, hogy minden adott legyen, hogy a manifesztáció sikeres legyen, akkor gyere át a Facebook: A lét időtlen öröme (Beeside Yoga)  vagy az Instagram oldalamra (@bee.side.yoga) és nézd meg a Manifesztáció kurzusomat. 

Szóval manifesztáltam egy évvel azelőtt dolgokat, mielőtt elkezdtem újra építeni az életem. Amikor még abban sem voltam biztos, hogy egyszer újra kell, hiszen hittem abban is, hogy minden megoldódik. Kezdtem egy teljességet érezni azzal kapcsolatban mennyi eszközöm és tudásom van ahhoz, hogy önmagam legjobb verziója legyek. Egyetlen gond volt, másoknak ez nem volt kényelmes. Az egész odáig vezető utamon teljesen mást szoktak meg tőlem, más dolgok fértek bele, más dolgok voltak viccesek és fontosak. De azzal, hogy megléptem egy számomra megléphetetlen lépést, és olyan érzések támadtak bennem amiknek a létezéséről sem tudtam, így minden megváltozott. Nem tudtam már semmit alakoskodva, hárítva, elbújva kibírni, megcsinálni, eltűrni vagy pusztán csak udvariasságból nem nemet mondani. Minden falam lement. Vállaltam azt aki vagyok , úgy ahogy vagyok. Minden cseppjét érezni akartam a saját életemnek. Minden ízét, színét, formáját és textúráját. Minden sötét kis zugát, világos fellegét és minden árnyas és árnyatlan oldalát. Hiszen ez az enyém. Másunk nincs is, csak az életünk és azok akik vagyunk.

Nem is tudunk mást adni a világnak, csak a lelkünk, ezt hozzuk csak magunkkal és csak is kizárólag ez az amit tovább viszünk innen. 

Elkezdtem büszke lenni magamra. Elismerni magam dolgokban. Ezekre korábban sosem volt példa, hogy én szívből és őszintén mindenféle felsőbbrendűség érzése nélkül én elismertem volna magam. Nem azt éreztem, hogy jobb vagyok bárkinél, inkább azt, hogy bárki lehetek és aki vagyok végre teret kap. Nem tudtak megállítani, nem tudtam én sem magamat megállítani. Senki nem tudott eltéríteni egyetlen választásomtól sem. Én éreztem nekem mi igaz és mentem, csináltam, engedtem. Elkezdett minden könnyedén áramlani felém. Új emberek, új lehetőségek, új élmények, új nézőpontok és új felismerések. Az életemnek egy olyan magas fokozatát kezdtem el megtapasztalni pusztán egyetlen döntés következtében, amiről nem is tudtam, hogy lehetséges. Kinyíltak ajtók, történtek megmagyarázhatatlan dolgok, erőfeszítés nélkül sikerültek dolgok amikre csak gondoltam, két hét leforgása alatt kineveztek vezetővé egy befektetési cégnél, maguktól találtak meg a marketinges ügyfeleim, mindennap boldog voltam és kiegyensúlyozott ,minden megvalósult aminek az energiáját csak behívtam az életembe. Nem voltak hullámvölgyek, nem voltak kérdések , minden könnyedén és örömmel áramlott. Nem rágódtam a múlton egy percet sem, nem kerestem válaszokat, csak éltem. 

Az életem eddig a periódusig, gyerekkoromtól kezdve jellemezte egy megmagyarázhatatlan dühösség, ami mindig bennem volt, aminek elég volt egy kis szikra is és robbant minden ami, aki éppen a közelben volt. Csak ekkor ismertem fel, hogy ez eltűnt, sokkal elfogadóbb, megértőbb, türelmesebb vagyok magammal,másokkal és az élettel is. És ebből kifolyólag sokkal könnyebben mondtam nemet dolgokra, könnyebben és hamarabb láttam meg melyik ember yes és melyik no. Elkezdtem olyan embereket vonzani az életembe akiknek a valóságuk nem volt szilárd, akik építeni akarnak és fejlődni folyamatosan. Már nem illettem bele senki gyufás dobozába. Már nem is akartam. Szabad voltam.

És azután egy Januári napon, könny szökött egy reggelem a szemembe. Bámultam ki a párás ablakon a Dunára és a Budai hegyekre. Az autók jöttek- mentek megállás nélkül, a fák csendben figyeltek. Zúgott a forgalom. A lakásban fehér tea és citromfű keveredett, kellemesen meleg volt. Van nekem egy piros karácsonyi szatén pizsamám, olyan kis fehér szélű gallérokkal, ebben kortyolgattam a habos tejes kávémat. És csak voltam. És akkor ott belém hasított a felismerés, ez a vattacukrom. Végre megtaláltam. Végre az enyém. Minden ide vezetett, minden ezért volt. Minden megérte és minden erre terelt, önmagamhoz. Egyetlen dolgot kellett megtalálnom és visszakapnom egész idő alatt, önmagamat.

Sugárzott minden körülöttem, bárkivel találkoztam, mindenki megjegyezte, hogy sugárzom és én ezt éreztem is. Sokat meditáltam erre, hogy én stabil legyek és érezzem a saját erőmet, és ez kívülről is látszott rajtam. Megtanultam végleg elengedni és erre szükségem volt, mindig is szükségem lett volna.

Nem éreztem, hogy bárkire szükségem lenne, nem kerestem senkit, akik az életem részei lettek, ők megtaláltak engem és tudtuk, hogy az utunk most egy irányba visz. Hozzájárulás voltunk egymás életéhez mindenkivel. Nem voltak alá- fölé rendeltségek, nem voltak álarcos barátságok, csak a tiszta jelenlét.

Esett a hó és én annyira boldog voltam ettől is. Romantikus és minden olyan sejtelmes. Szerelmes voltam ebbe az időszakba. Rájöttem, hogy szerelmes vagyok az életembe, a vattacukromba. Nem gondoltam a szerelemre másképpen. Nem is tudtam, nekem azt szabad-e. Nem tudtam még hogyan állok ehhez a történtek után, hiszen lássuk be, ha valakinek azt mondod egy életen át, aztán az mégsem úgy alakul, akkor az megrenget benned elég sok mindent a dolgokat illetően. Abban biztos voltam, én örökké és mindig is hinni fogok a szerelemben. Úgyhogy elfogadtam, hogy én most az életembe vagyok szerelmes.

És élveztem.

És azután...

Kavargott bennem minden. Az idősek szavai csengtek a fülemben. " Aki elválik az bűnös." Ordított bennem a félelem mennyire meg leszek ítélve, és mennyire kilógok majd a sorból. Volt egy hátsó megérzésem, mert tudtam legbelül, hogy kevesen fognak támogatni a döntésemben. Arra márpedig szükségem lett volna, legalábbis jóleső érzésként tekintettem volna rá. A lelkem nyugodt volt, tudta, hogy ez a helyes irány és mivel életem során, oly sokszor cserben hagytam és nem hallgattam rá, most nem tehettem meg vele, hiszen a tét, Én magam voltam. 
Mindig mindent azonnal zártam le, és nem néztem vissza sosem. Vannak emberek akiknek az a nézőpontjuk, hogy ez felégetés " felégetsz magad mögött mindent"... Azóta is vallom, ez az egészséges. Felmelegítve csak a töltött káposzta jó, én mondjuk vega vagyok, szóval nekem még az sem. Ha megszületik egy döntés, az azért születik meg benned, mert ott a helye. Meg aztán én addig küzdöttem, addig addig erőltettem a dolgokat, hogy teljesen elkezdtem elveszíteni önmagam és a valóság érzetem, hogy mit is akarok igazán.

Megannyi önfejlesztés, eszköz , tudás, és egy érzelmi hullámvasút közepén találtam magam mégis.
A hogyan tovább, ki leszek én, mire leszek még jótól, a mindent megakarok változtatni kerül amibe kerülig napi szinten több ezerszer jutottam el. Nem osztottam meg senkivel, nem vontam bele senkit. Életem olyan döntése volt ez amit egyedül kellett meghoznom, befolyásolás nélkül. Nem akartam, hogy bárki hatással legyen rám. 

Mindennap kértem, hogy vegyenek el tőlem mindent ami nem hozzám tartozik, ami gátol engem bármiben. Tudod az ember hajlamos rá, hogy még nem fáj eléggé és vár. Vár a reményre, arra, hogy minden varázsütésre megváltozik hiába próbálta ezer oldalról megközelíteni a dolgokat. Nem tudom láttál-e valaha lovagi tornát, de én ebben az időszakban úgy éreztem magam, mint akit újra és újra beküldenek megállás nélkül harcolni. A végére már pajzs és ló nélkül. 

Aztán hirtelen eljött a Január és én megléptem életem egyik legnehezebb és egyik legmeghatározóbb lépését. A felismerés úgy hasított belém, mint amikor hirtelen beköszönt a tél és minden fagyni kezd,amikor  minden csontodban, lélegzetvételedben érzed az elpusztító, kínzó, jeges hideg valóságot. 

Egyedül vagyok.

A kislánykori énem megállíthatatlanul zokogott, hiszen ő a fehér ruhától sosem akart eddig eljutni, mindig a vattacukros tündérmesét kergette. Olyan erősen kapaszkodtam az álom életem képébe, hogy a kezeimen a sebek most kezdtek sajogni. - képletesen persze, de az egész testem átjárta. Vak volt lett az életem azt éreztem. Nem értettem sok dolgot és sok dologra nem is akartam tudni a választ. Mert egy elpusztíthatatlan, nyugalom költözött a szívembe, hogy most már, jó döntést hoztam. EZ elég volt. Ez az érzés mindent megvigasztalt bennem. 

Sokszor csak ültem és arra gondoltam, ennek piszkosul kellene fájnia, de nem fáj. Sírnom kéne, de nem megy. Valami amit eddig a mindenség közepének hittem és most nincs, annak a hiánynak el kéne pusztítania... Elromlottam. Ez volt az egyetlen magyarázat, blokkolom az érzéseim. Gondolat cunami zajlott a fejemben, minden nap minden percben. Jól döntöttem? Vissza fogok nézni? Lehetett volna másképp? Miért én? Miért velem? Miért? 

Nem bírtam az egésszel, és amikor úgy éreztem készen állok, jöjjön aminek jönnie kell én szembe nézek vele, mi van bennem, akkor  felkerestem egy konzulenst. Théta Healing meditációban elővettünk mindent, mit nyomok el, mit nem akarok megemészteni, mit titkolok magam elől, és miért döntöttem így. 

A Theta Healing egy olyan meditatív állapot, aminél nincs mélyebb. Jó, megfelelő meditációs vezetővel a lelked legkisebb, számodra rejtett részeivel is megismerkedhetsz. A lelkem tudta a választ mindenre. A döntést ő hozta meg és tudta, hogy nekem ez akkor és ott, a legjobb lesz. Megengedtem magamnak, hogy a nyugalmat válasszam, és hogy elfogadjam a döntésem. 

Elindult a gyógyulás, és én ezt választottam. Mindenki eltűnt mellőlem, akiket addig a középpontnak hittem. 

Ha egy ilyesfajta tükröt tartasz a világnak, abba bizony sokan nem akarnak belenézni. Inkább téged is elkerülnek. 
Emlékeztem, mit kértem: Vegyen el az élet mindent, és mindenkit aki..., úgyhogy elfogadtam. 

Fájt a felismerés, hogy sokan nem azért szerettek aki vagyok, hanem ami velem járt. Sokan nem önmagamért voltak velem kapcsolatban, hanem kötelességből. Amennyire ráerősített arra, hogy jó döntést hoztam, annyira volt pusztító. Nem csak egy embert vesztettem el, hanem komplett családokat, akiket a családomnak hittem. Mindig erős voltam, de vannak élethelyzetek amikor az ember nem tud az lenni, és csak várja hogy valaki segítő kezet nyújtson anélkül, hogy kérné. Szóval fájt. Ez a része piszkosul fájt. DE megengedtem. Mert ez a teljes üresség kellett ahhoz, hogy eljussak önmagamhoz. Mint a Holdnak, át kell mennünk az üresség fázisain, hogy újra egésznek érezzük magunkat.

Annak ellenére, hogy akkor találkoztam a legmegtörtebb énemmel, elkezdtem érezni a legerősebb verziómat is.
És ez mindent megváltoztatott...

És azután...

Elkezdtem meglátni  önmagam legelveszettebb és legmegtaláltabb verzióit. 
Kavarogtak bennem az érzések és a gyász. Felfoghatatlan dolognak tartottam a történteket hiába értettem már a miértjét.

Ez volt önfejlesztésem következő nagy mérföldköve. A tudatosság, nem azt jelenti, hogy mindig minden rendben van, hanem, hogy eldönthetem hogyan reagálok dolgokra. A jó és a rossz is megtörténik. Mindkettő része az életnek, ahogy a pozitív és a negatív érzések is. Nincs egyik a másik nélkül és ez adja meg a balanceot.

Felismertem, hogy óriási nagy tragédiákat vagyok képes teremteni, az óriási fejlődés érdekében. Túl nagy árak ezek- gondoltam. Biztosan lehet ezt másképpen is. Mindig vonzottak a Buddhista tanítások. Elkezdtem belemélyülni. Úgy voltam ezzel is, mint a vallással fiatalabb koromban. Érdekelt az összes, mert nem ismertem igazán egyiket sem. Megakartam érteni valamennyit. Nem igazán éreztem soha, hogy bármilyen vallást tudnék követni. Hittem életem első percétől , és tudtam, hogy van egy magasabb erő, de semmihez sem kötöttem. Így maradt ez a Budhizmussal is, sok minden tetszett benne, sok minden adott választ nekem, de nem tettem a mindennapjaimmá. 

Eltelt egy év a műtét óta és elkezdtem felismerni, hogy nem vagyok jó helyen. Körülöttem az emberek, én magam, a szokásaim, a dolgaim, nem kompatibilisek azzal aki én lenni szeretnék, és amilyen életet szeretnék élni. Elkezdett ez az érzés feszíteni és nyomni , nem tudtam merre induljak vagy hogy nekem egyáltalán szabad-e bármerre indulnom. Hatalmas harcok dúltak bennem. Még mindig hittem, hogy megtudok mindent és mindenkit javítani magam körül és az elég lesz. Még mindig hittem, hogy kialakul az amit szeretnék, és végre én is megkapom azt a hőn áhított vattacukrot amit akkor jó pár éve kergettem. Olyan erősnek éreztem magam, mint előtte még sosem. Olyan bátran és határozottan tudtam kiállni magamért, amikre előtte nem volt példa. Elkezdtem kimászni a dobozomból. Elkezdtem nem megengedni dolgokat. Persze ez azoknak, akiknek eddig az volt kényelmes, hogy én összehúzom magam, egyértelműen nem tetszett. Konfliktusok áradatát zúdítottam magam köré. A mélységek és magasságok vulkánját, amik percről percre változtak ha arra volt szükség. 

Tudtam, hogy más út nem lesz. Megkaptam a választ az univerzumtól, Istentől, Teremtőtől vagy nevezzük bárminek. Ekkor már sokat dolgoztam a belső gyermekemmel, de az áttörés még nem érkezett meg. Még mindig volt egy részem, aki őrülten félt az elhagyatottságtól és vágyott a szeretetre. Engedtem, hogy minden úgy alakuljon, ami számomra a legjobb. Megismertem egy mondatot akkor, amiről fogalmam sem volt , hogy működni fog-e ,de ki akartam próbálni, mert bíztam és rendületlenül hittem benne, hogy van egy erő, aki majd intézi a dolgokat, ahogy kell. Lehet piszkosul fájni fog, de működni fog és ahogyan a műtét után, majd itt is utólag megértem a miérteket. A mondat: " Vegyen el az élet tőlem mindent, ami számomra veszélyes, akadályoz és gátol abban, hogy kiteljesedjek".

El is vett rendesen, barátságokat, embereket, helyzeteket, lehetőségeket amelyekről egytől egyig azt gondoltam, na ezek alkotják az életem és ezek örökké legyenek a részei. Rájöttem, aki önmagával szemben hozzászokik az igazsághoz, megnyitja a magasabb belátáshoz vezető kapukat. Már nem hazudhattam magamnak. Már tudtam miért feszít és miért ennyire kényelmetlen az életem. Miért olyan rossz nekem,  az akkori magamnak lenni, mert nem voltam önmagam. Nem illettem bele mások valóságába és ők sem az enyémbe, de mindent megakartam tenni, hogy ez ne így legyen. Azonban, ha ráébredsz az életedre és mindenféle ítélkezés nélkül, azt mondod magadnak, "oké ez nem te vagy és soha nem is leszel te", akkor onnan nincs visszaút.

A meditációkba hatalmas nyugalmat találtam. Tudom, hogy az sem volt véletlen- hiszen véletlenek nincsenek- amikor a napsárga jóga szőnyegemen huszonévesen, átélhettem a testen kívüli élményem. Mai napig kristálytisztán fel tudom idézni. Az egész életem elkísérte az az érzés, a mai napig. A joga pedig kinyitotta a testemben lerakódott érzelmeket. Akkoriban ismerkedtem meg a szomatikus jógával és az érzelem felszabadító gyakorlatokkal. Zokogtam, és olyan könnyedséggel távozott minden belőlem, ami hatására elhatároztam, nekem ez az utam része lesz. Az hogy másoknak átadjam, hogy mások is megtapasztalják ezeket az érzéseket. 

Douglas Abrams- Az örömj könyve, amit őszentsége a Dalai Láma és  Desmond Tutu érsek felismeréseit tartalmazza, számomra olyan hozzájárulás volt az életemhez, amire nagyon nagy szükségem volt. Újra megengedtem magamnak, hogy csak simán boldog legyek, ha lemegy a nap, azért hogy élek, vagy mert éppen látok egy gyönyörű fát. Már nem érdekelt ki mit mond, milyennek kéne lennem, vagy kinek mi kényelmes ha hogyan viselkedek. Tudom, hogy ebben az időszakomban bele kúszott az életembe egy kis spirituális ego. Amiről mindjárt mesélek, de előbb vissza a könyvhöz, mert erről hallanod kell neked is.

A könyv úgy épül fel mint egy háromemeletes torta. Legyen mondjuk csoki torta, nekem az a kedvencem, valami lágy krémmel, csak semmi vaj! Az emeletek: a dalai láma és az érsek történetei és tanításai az örömről. A következő szint a boldogságkutatás legújabb tudományos felfedezései. Az utolsó szinten pedig napi gyakorlatokat osztanak meg, amivel egyensúlyban tartják a két vezető érzelmi és spirituális életét. Zseni ez a könyv!

Szóval a spiri ego... Amikor azt hiszed többet tudsz másoknál és föléjük helyezed magad. Amikor pofátlanul vagy őszinte és nem törődsz vele , hogy ez valakit bánt. Amikor semmilyen más nézőpontot nem fogadsz be, csak a sajátod és arról kész vagy bármikor, bárkit meggyőzni. Gyilkos, de ez voltam én ebben az időszakomban. Jelentem, túléltem, megfejlődtem, hiszen másképp ezek a sorok nem tudtak volna megszületni. 

Amiért imádkoztam a műtét előtt, hogy a kontroll tűnjön el az életemből ,végre megérkezett, de csak ismét rájöttem, hogy a dolgok állandóan változnak. Áramlásban kell lenni, akkor tudsz nyugodt lenni. Amikor csak engeded, hogy történjen ami történik. Bízva abba és tudva azt, hogy ez számodra a legjobb, bármilyen is az. Érdekes volt ráhagyni egy láthatatlan, megfoghatatlan talán van ott valamire az életem. Ugyanakkor felszabadító , könnyed és egyszerű érzés volt, innen tudtam, hogy igaz és ez jó számomra. 

Ha ültél már hullámvasúton ,de olyanon ami eszeveszettül kanyargós és legalább ezer a sebessége, és ültél mondjuk legelöl,de teljesen egyedül, akkor pontosan eltudod képzelni mit éreztem abban az időszakban. Senkivel nem osztottam meg min megyek keresztül. Senkitől nem kértem tanácsot és nem beszéltem ki mi van bennem. Teljesen rábíztam magam, az életre és hittem abban, hogy az én érzéseim megfogják mutatni nekem mi az igaz. 
Régen például elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne osszam meg a barátnőimmel és ne vitassuk meg, ne adjanak legalább száz ötletet, hogy mit lehetne csinálni. Itt kezdtem el tudatosan megfigyelni a belső hangom, ami pontosan tudta nekem mire van szükségem, hiszen az én életemről volt szó, azt meg ugye én élem, nem más. Így senki se tud sem tanácsot adni, sem olyan szemüvegen át nézni a dolgokat ahogyan én, aki megélem. Szóval csendben voltam és vártam, mit hoz nekem ez az elhatározás, hogy jöhet bármi én elfogadom csak valamerre mozduljon, mert megfulladok.

Aztán mozdult, és én úgy éreztem magam, mintha földrengés lenne, tornádó, árvíz és talán közben zuhanok is , végképp elvesztem. Halvány fogalmam sem volt róla, hogyan mászok ki belőle, de éreztem, hogy nekem márpedig, az , hogy mennem kell igaz. Innentől minden úgy mozgott körülöttem, ami erre ráerősített. Nem akart senki marasztalni, nem kergette senki a hiányom, nem volt aki mellém állt volna. Sőtt azt hitték hisztizek és nem gondolom komolyan. Mondhatjuk ezt is az önfejlesztésem mérföldkövének, azt, hogy láthattam embereket akik nálam is jobban tudnak hinni, annak ellenére, hogy minden amit hisznek, az ellenkezője annak ,mint amit hallanak vagy látnak. Tudtam, hogy egyedül vállalom ezt az utat, és utólag már tudtam, hogy ezért csináltam az elejétől kezdve csendben , mert magamra volt szükségem, hogy én elég erős legyek.

Olyan érzésem volt, mintha Isten beállt volna mögém és azt mondta volna: "Let's go baby, ittvagyok veled". 

És azután...