"Nincs jó döntés, vagy rossz döntés, csak döntés."- mondogatta az egyik barátnőm nekem sokat, és ,milyen igaza volt. 

Felesleges ostorozni magad bármiért, az emberek úgyis mindig megítélnek és azt gondolnak amit ők akarnak. Sok ítéletük van maguk felett, így feletted is. Én elengedtem a nézőpontjaim. Pontosan láttam mások szekrényében a csontvázakat, a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogyan törnek pálcát a fejem felett, olyan emberek akiket ha az ő nézőpontjukból néznék rég semmi keresni valójuk nem lenne együtt. Szóval ez van,így is úgyis mondják  akkor már lehetek boldog is és azt csinálhatok amit akarok. 

A manifesztációs naplóm a kezembe akadt és elkezdtem elolvasni miket írtam le egy évvel azelőtt... és WOW WOW mennyi minden ott volt belőle és sok minden az orrom előtt csak észre sem vettem. Megtaláltam az oldalt ahol a számomra tökéletes társról írtam. Fel kellett ismernem, hogy én bizony vágyom erre, én hiszek ebbe. Én meg akarom az életem, azt aki vagyok osztani valakivel. Meg kellett engednem magamnak ezt a fajta boldogságot is. Éreztem, hogy egy teljesen új és szilárd ember vagyok, aki pontosan tudja mennyit ér, mit szeretne és mit nem. Egyetlen egy manifesztációs meditációt csináltam erre, és bele tettem a szándékot, hogy ha megtalál én engedem, elfogadom és választom ezt a fajta boldogságot is.  És rá egy hétre megjelent. Nem volt formám, nem voltak kereteim és korlátaim, csak az érzésem, hogy én hogyan akarom érezni valaki mellett magam, meg biztos ami biztos néhány fontos tulajdonságot is leírtam, ami nem árt ha valakivel ténylegesen le szeretnék élni egy életet. Márpedig én ezt nagyon szerettem volna mindig is. Közösen építeni, küzdeni ha kell, ápolni,fejlődni, örülni, működni, javítani, maradni, választani és dönteni. Közösen. Szóval nem adhattam fel. 

Okééé, ez még engem is meglepett, nem hogy téged, de összejött.
Nem tagadhattam tovább magam előtt sem, mekkora teremtő erővel bírok. Mekkora képességem volt erre mindig is. És elkezdett az életem filmje leperegni előttem egy este, hogy mégis mennyi mindent teremtettem én az életembe amit el sem ismertem magamnak sosem, mert úgy voltam vele, ez így alakult. Tudtam, hogy minden választásom, legyen az jónak vagy rossznak definiálva, ide vezetett. 

"Legyen sokkal jobb az előttünk álló jövő, mint a múlt ami megérintett minket."

Hirtelen minden összeállt, minden döntésem, életeseményem megértettem, megkaptam a nem keresett válaszaim, azt hogy miket kellett megtanulnom, ahhoz hogy megkaphassam azt a kapcsolatot amiben igazán kiteljesedhetek és amire mindig is vágytam. Jöttek a támadások, persze, ez nem egy tündérmese, de még mindig stabil voltam, hiszen én már pontosan tudtam ki vagyok és mit akarok, és hogy az amit én választok, az az enyém, és nem baj ha más nem ért vele egyet. Tudtad, hogy az önmagunkról gondolt dolgok 97%-a nem is miénk? Hát én sem. De megtudtam, és elég felszabadító érzés, tudni azt, hogy az emberek nézőpontjai nem igazak, csak számukra. A te életedben, valóságodban az, hogy ki mit mond rólad, valójában neked ahhoz semmi közöd. 

Majd elkezdődött... sokszor végeztem önreflexiót, nem egy mámoros rózsaszín felhőben úszom-e, nem e annyira ki vagyok égve, éhezve, hogy az első adandó alkalomra igent mondok valakire. Kutathattam én, nem találtam semmit. Nem volt ármány, nem volt alakoskodás, nem volt megfelelés, nem volt színészkedés, vetítés, megfelelés, ez könnyed volt. Számomra itt minden könnyű volt, innen tudtam hogy igaz. Számomra olyan, hogy igazi nem létezett sosem, én mindig is abban működtem, hogy én váljak valakinek azzá és közösen alakítsuk ki azt, hogy egymásnak az igazivá váljunk, hiszen tökéletes nincsen. A kapcsolat más minőségét tapasztaltam meg, amiben igazából nekem kellett megtanulni működni.

Tudod könnyű valamire vágyni, elképzelni valamit, aztán amikor ott van csak pislogsz mint hal a szatyorba, hogy ilyen van?! oké és most mit csináljak?!

Közös olvasás, meditálás, önfejlesztés, nekem ezek új dolgok voltak, de hogyan is tehettem volna egy olyan ember mellé kérdőjelet, aki folyamatosan a változáson és a fejlődésen van , akárcsak én. Nem tettem, és nem is akartam. Minden összeállt és én annyira megbékéltem. Annyira gyorsan, intenzíven történt minden és én még többet akartam ebből. Így találtam magam hirtelen egy csodálatos ember mellett teljes megengedésben és elfogadásban, bármit is hoz az élet. Amikor elengedtem, hogy valakiknek én legyek a legfontosabb és saját magam számára lettem az, egyszer csak azon kaptam magam, hogy valakinek én vagyok a legfontosabb.

Milyen érzés amikor valaki azt akarja, hogy a legjobb önmagad lehess? Felszabadító.
Hogyan lehetne ez még ettől is jobb?- gondoltam.

És akkor megláttuk egymás szörnyeit. Hirtelen olyan eszköztár tudatában lettem, amiről csak halvány fogalmam volt és a gyakorlatban sosem működött, mert nem tudtam használni.

Ez az eszköztár bennem volt...

És azután...