... Kikapcsolt az agyam és túlélő üzemmódra váltott. Ott voltam a perem szélén, azt éreztem nincs tovább, se barátok, se szerelem, se család, csak a magány. Minden álmom szerte foszlott, ami ma már tudom leginkább a stabilitás felé volt. Egyetlen barátnőm maradt,  akit alig ismertem, de ő ott volt, és a családja is. Sosem tudok majd elég hálás lenni nekik, hogy akkor és ott azt érezhettem mégsem vagyok egyedül.  Nem bírtam az ágyból felkelni, nem bírtam enni, nem bírtam gondolkodni. Ha mégis felkeltem, egyedül a mosdóig jutottam, mert a létező össze módon távozott a testemből annak a szerelmi kapcsolatnak, azoknak a baráti kötelékeknek a maradványa ahol csak tudott. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy minden testi tünet lelki eredetű. A testem jelzett , hogy itt most egy hatalmas tisztulás megy folyamatba. Egyedül a víz maradt meg bennem... és persze az üresség, amiről azt hittem sosem lesz már kitöltve. A filmekben olyan meghatóan drámai, amikor hazamész az üres lakásba és aki egykor otthon várt ,most fogalmad sincs hol van vagy miért nincs ott, de örökre eltűnik az életedből. Magyarázat, válaszok és miértek nélkül. A valóságban ez inkább scifi. 

Próbáltam összekaparni magam, hiszen a közösen eltervezett életünk következő fejezetéhez a repülő 3 nap múlva indult. A kérdés nem az volt megyek-e, hanem hogy mikor indul már a gép. Nem volt miért maradnom. Akkoriban még szerettem menekülni. Hittem abban, hogy ha elmész onnan ahol rosszul érzed magad, akkor majd máshol jobban fogod. Jó nagy hazugság volt magam felé. 

Önfejlesztésem következő leckéje ez volt : Magamat mindenhova magammal viszem. Az számít én hogyan érzem magam, nem az hogy hol vagyok. 

Tudtam, hogy csak én nyúlhatok magam után, bárki is próbálná nekem kell megtennem,de nem volt rá erőm. Ezért egyetlen eszközt vettem a kezembe, az időt.

És azután, ott ültem Cipruson egy négy csillagos szálloda teraszán a pálma fa alatt, egy barna karosszékben és éppen jeges almalevet iszogattam. Negyven fok biztosan volt, folyt a pohár szélén a víz, és rólunk is. Egy citromsárga nyári ruhában ültem és igazából az futott át az agyamon, az életem is lehetne ilyen, aki csinosan ül a szálloda teraszán és gondtalanul almalevet kortyolgat.  Szerencsére nem kellett egyedül mennem, kedves barátnőm megnyerte ennek az útnak a másik felét. Igazából mindenhez lett volna kedvem, de elkezdeni felszolgálóként dolgozni egy idegen országban, összetört szívvel és lélekkel egyáltalán nem volt. Persze más opcióm nem volt... és igazából a kutya nem várt haza, gondoltam mi bajom lehet.  Ahogy teltek a napok úgy gyógyultak a sebeim, igazából ezt az egy eszközt ismertem, azt hogy az idő majd mindent meggyógyít. Imádtam a tengerparton lenni munka kezdés előtt, Imádtam a megszámlálhatatlan gin- tonikot amit elfogyasztottunk. Imádtam, hogy nem érzem a fájdalmat. Szerettem azt is, hogy amikor senki nem látott, jól kisírtam magam és sirattam mindent és mindenkit akit elvesztettem. Szerettem az érzést , hogy tudok sírni és feltudom fogni hogy tovább kell mennem, mert az élet nem állt meg amikor hazamentem az üres lakásba.

Ma már tudom, ez én voltam. Én gyógyítottam meg magam és az a sok kedves ember akit akkoriban megismertem. Akiket mertem magamhoz közel engedni. Azt éreztem lett egy új fejezete az életemnek és erősebb vagyok mint valaha. 

Felismertem azt a képességemet, hogy nem büntetek másokat , valaki elkövetett dolgáért. Nem húzok falakat és nem zárkózok el azért mert korábban valaki bántott. Ezt a képességem azóta is mérhetetlenül szeretem. Nyitott voltam a világra, az emberekre, a szeretetre és mindenre ami jött. Ott igazán áramlásba voltam. Életem legszebb 7 hónapja volt azon a maroknyi szigeten.

De tudtam , a szezon véget ér és én haza jövök...de hova haza? Kihez? 

És azután...