Évek óta készültem szakemberhez. Érdekelt, hogyan zajlik egy ilyen és milyen új gondolatokat tud nekem adni, de sosem éreztem senkinél, hogy vonzana. Aztán egy kedves barátnőm ajánlotta Timit, akihez gondolkodás nélkül bejelentkeztem. Volt bennem némi dac, hiszen már annyi mindent tudok- gondoltam. Kíváncsi voltam, és válaszokat akartam. 

Megérkeztem, és tárt karokkal várt a kapuba. Egy vadidegen ember, széles mosollyal és tárt karokkal várt, hogy megöleljen. Mint egy ismerős, akivel ezer év után találkoztunk. Az érzés is olyan volt, mintha ismerném, mintha már találkoztunk volna. 

Elmondtam a sztorim, hogy sosem volt egészségügyi problémám, sosem volt eltérés a vérképemben, semmilyen biológia vagy egészségügyi magyarázatot nem tudtak adni az orvosok a történtekre. Timi csak rám mosolygott és annyit mondott: "okés mi a helyzet a gyerekkoroddal, milyen volt? "  Sírás tört rám, nem tudom miért, nem tudom mi okozta, mi jött fel bennem, de felszabadultam. Egyáltalán nem volt rossz, gyermekkorom, sőtt, tudod még búcsúba is voltam és vattacukrot is kaptam, de a válás az megviselt. Az kutya kemény időszak volt és valójában sosem dolgoztam fel, akivé abban az időben én gyermekként tizenévesen váltam. Sok mindent nem kellett mondanom, mindent tudott, csak levezette nekem, hogy akkor ez hogyan is nézett ki. Születésszámok, transzgenerációs minták, öröklődési folyamatok. Hirtelen olyan melegem lett, hogy érthetetlen módon elkezdtem fogdosni a fejem, izegni mozogni, tudod mint amikor valaki  valami nagy igazságot mond az arcodba és az egész lényed reagál akaratodon kívül. Ez volt az az érzés, amit a sok önfejlesztés közbe annyira vágytam érezni. Ez az égető bizsergés, amikor izzik a tested és annyira érzed, hogy ez mind igaz.

Említettem, hogy Orvos- Tóth Noémi - Örökölt sors c. könyve nagy hatást gyakorolt rám,  de sokszor becsaptam, Főleg azoknál a részeknél, amikor Holokauszt túlélők meséltek. Olyan hátborzongató volt nekem ez mindig, és fájt a gyomrom tőle, izzadtam, nem bírtam befogadni. Na itt ebben a térben Timinél, csak úgy jöttek fel bennem a dolgok, kérdések, emlékképek amikről nem is tudtam. Például sokszor volt egy álmom...

Azt álmodtam, gyakran, hogy egy kislány vagyok akinek két copfba van fonva a haja, halványkék ruhában közre fogja a két szülője és besétál egy nagy hatalmas fa kapun. Nem volt jó érzés ez az álom, de nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, eddig a beszélgetésig. Mert hogy itt az első kérdés amit kaptam erre, hogy volt e Holokauszt túlélő a családban. Fogalmam sem volt róla, de inkább nem volt a válaszom. Viszont itt megint az az érzés öntött el, hogy ez igaz, ez a válasz az álmomra és arra, miért kerülöm ezeket a sztorikat.
-azóta se tudtam meg valójában, volt e ilyen felmenőm, senki nem tudja.-

Sok mindent tudtam itt meg, betegségek lelki okai, összefüggések a biologikában amikről fogalmam sem volt. Nem volt bennem semmilyen ellenállás és úgy szívtam magamba a tudást, mintha az életem múlna rajta. 
4 órát töltöttem ott, és teljes felszabadulással, minden kérdésemre választ kapva távoztam. Csodálatos érzés volt. Néhány dolog ordított bennem, hogy ezt már tudtam, csak nem akartam magamnak bevallani. Úgy tettem mintha nem lenne és elnyomtam. Közbe a válasz végig az orrom előtt volt. Rengeteget beszélgettünk. Megosztottam én is a gondolataim, hogyan látom én a dolgokat és egy egészen magasabb intellektuális beszélgetésben volt részem.

Elköszönéskor Timi csak annyit mondott, hogy mi ezt a találkozót már réges rég megbeszéltük, egy másik életben, azért vagyok éppen most , és éppen ott. Akkor még annyira nem hittem ezekben, mint most, de valahogy 100%-ig igaznak éreztem, annyira ismerős volt minden és annyira önmagam tudtam lenni. 
Néhány nap múlva kérdésem támadt, majd a beszélgetés végén elhangzottak elindítottak bennem valamit.

"Nem szeretnél ezen a pályán elindulni? Minden megvan benned hozzá és érzékeled amit kell!"
Az első gondolatom az volt, én ennél többre vágyom. Nekem nem elég az, hogy a fizikai és lelki dolgokat összekötöm, én bele akarok látni oda ahol még senki nem járt. Megakarom érteni azt amit még én magam sem értek, de az biztos, hogy ez volt a kiinduló pont és elgondolkodtam rajta.

Néhány nap múlva gondoltam megosztom a környezetemmel a tapasztalatomat, és azt, hogy számomra egy ekkora tudással bíró ember , mit kérdezett tőlem. Éreztem ebben valami elismerést, hiszen tudtam jól, nem kérdezgeti ezt mindenkitől. A környezetem nem támogatott: " Áh ez nem neked való, hát én téged ennek nem tudnálak elképzelni." 

Nekem ez az egy mondat elég is volt, hogy megállítsam magam. Nem is tudták mi van bennem, nem is tudták mit tudok, mennyi tapasztalásom és érzékelésem van, vagy én mit gondolok erről, de mégis kaptam egy ítéletet, ami teljesen leblokkolt. 

A konzultáció utáni időszakomban úgy éreztem, az aki előtte voltam kezd teljesen darabjaira hullani. Semmi nem passzolt már és mindent kicsinek éreztem magam körül. 
Olyan volt mintha hívna valami amit nem látok, nem hallok csak érzek, vitathatatlanul érzek. 
Ezer új nézőpontom lett minden dologról. Teljesen másnak éreztem magam. Igazából már a műtét után is ezt éreztem, de a gyász nagyon erősen rám ült. Nem engedett, fojtogatott. Húzott magával az a sötétség amivel ilyenkor küzdenek a nők egyedül. Változtam és egyben sodródtam a saját mély gödröm alja felé. Elég paradoxon érzés volt. Óriási  megtapasztalások a tudatosságban- igaz akkor még spiritualitásnak hívtam- és óriási megtapasztalások a depresszióban, félelemben, gyászban. Néha azt hittem megőrültem. Beszéltem az elveszett kisbabámhoz, jöjjön vissza, legyen velem, ne hagyjon el. Minden olyan gondolatomat bántam, ami arra irányult, hogy talán nem jó ötlet hogy jön, teljesen magamat hibáztattam. Leértékeltem magam, semmi értékemet nem láttam, és elkezdtem ön marcangolni magam minden egyes nap. 

Önsegítő csoportokba léptem be, ahol hasonló történésen átesett nők küzdöttek a gyásszal. Volt aki már évek óta. Volt aki sokkal mélyebben volt mint én pedig már 5 év is eltelt azóta, hogy elvetélt. 5 év ? -gondoltam én, aki ekkor 2 hónappal volt a műtét után. Nekem erre nincs 5 évem, én élni akarok, hiszen ezért imádkoztam a műtét előtt. Nem engedhetem ezt magamnak meg. És mint mindig, az erőm most is erősebb volt nálam. Fogta és kihúzott ebből a mély gödörből. Egy eszközt ismertem a gyászra. Írj egy levelet annak aki elment. Mond el neki minden érzésed, gondolatod amit nem tudtál vele megosztani, add ki neki a fájdalmad és búcsúzz el. 

Nem tudom te írtál-e valaha, valakinek levelet, ha nem, akkor próbáld ki, akár olyannal aki még él. A "Szia Drága..." után, 3 hetet ültem az üres papír felett. Volt amikor zokogtam, volt amikor csak néztem és képtelen voltam egy betűt is írni. 
Ugye elengedni nem tanított meg senki. Küzdöttem, pokolian ,de mindennap megpróbáltam, és ezután, megírtam és soha többet nem néztem vissza. Megbékéltem. Megfejlődtem. Olvastam egy buddhista mondást, ami felszabadított és remélem minden nőnek segítő kezet nyújt, aki ezen ment keresztül:

"Vannak lelkek, akiknek csak egy villanásra van szükségük az életfeladatuk beteljesítéséhez."

Hálás lettem, hogy ez az én villanásom lehetett.

És azután...

(Az illusztrációt Borsi Flóra készítette, címe "Lune 2016" , nézd meg a munkásságát: www.floraborsi.com)