Csak fogtam magam és elindultam...

Volt bennem vakmerőség, igaz csak egy maréknyi. Tele voltam fojtogató , keserű félelemmel és vággyal. Vággyal az új dolgokra, valami nyugodtra. Olyanra, mint amikor hajnalban kelni kezd a nap, hűvösen, nedvesen párás a fű és lágy, langyos, mosolygó szellő lengi be az ablakon a függönyt. Az olyan mindent elsöprő, nem tudsz abból a létezésből kiszakadni amikor átéled és nem is akarsz. Talán ez volt a legmeghatározóbb felismerésem. Az, hogy nem akarok valamit- és az rendben van. Választhatom azt, hogy nem akarok. Tehát választhatom azt, hogy nem akarok.

Létezésem minden pillanatában az értelmet kerestem. Annyira vágytam rá, mint amikor 6 évesen elmentünk a városi búcsúba. Minden óriási , színes, illatos volt. Ínycsiklandó törökmézek, nyakláncra fűzött puszedlik és a vattacukrok. A vattacukrokban mindig volt számomra valami megmagyarázhatatlanul gyönyörű. Mindig minden gyermek azokkal az óriási felhőkkel szaladgált, és önfeledten boldognak tűnt. Én is akartam, gondoltam a vattacukortól boldogak. Bevallom sosem ízlett, de minden alkalommal kapni akartam. Mennyi dologgal csináljuk ezt? Nem szeretem,de tetszik. Nem tölt  fel, de akarom, mert másnak is van és az biztos jó nekem is. 

Életemnek abban a pillanatában, amikor megértettem, hogy nem is kell mindent megértenem, minden megváltozott. Folyamatosan kapcsolódni akartam, mindennel és mindenkivel. Tudod, állandóan vattacukrot akartam. És sosem volt elég, nem értettem miért nem érkezek már el oda, amikor csak lebegek és úszok a boldogságban és gondtalanul csak élvezem az életet. Pipáltam ki sorra a társadalmi normákat, mégsem éreztem amit akartam.

Egy dolog hiányzott , ÉN.

Magamat időközben elfelejtettem, annyira megszoktam hogy itt vagyok magamnak, hogy nem is törődtem vele. Hisz csak megyünk magunkkal nem? - huh mennyire bolondnak néztem azokat az embereket akik így beszéltek magukról, és most tessék...

Mindenki igénye, óhaja a sajátom előtt volt, mert én úgyis kibírom- mondtam.

Úgy tekintettem magamra, mint egy páncéllal felvértezett igazi harcosra. Akinek lófarokba van fonva a derékig érő hosszú haja, arcán egy kis pír, a széltől, amit a fekete, izmos, dús sörényű lován vágtatva szerzett, az élet megpróbáltatásain át. Tekintete rezzenéstelen és mindenen áthatol. Aki ha kell, átvág mindenen és bármilyen akadály, bármilyen mélység következik ő kibírja. Mert ki kell bírnia... Valójában nem kellett. Ez ott eldőlt 6 évesen amikor a búcsúban voltam. Nem attól voltak boldogok azok a gyerekek mert kaptak vattacukrot, hanem mert ők szerették és azért akarták  azt megkapni. Én csak azért akartam mert nekik is volt és gondoltam jön vele az érzés. Arra nem figyeltem én mit akarok. Nem figyeltem arra én mire vágyok igazán. 

Sokszor önzőnek gondoltam az ilyen embereket. Nem törődnek csak magukkal? Nem veszik figyelembe a másikat? Nem értettem miért az önszeretet az, ami majd a körülöttem lévő embereket  és engem is megváltoztat a szó legnemesebb értelmében. Hogyan szeressem magam? Tudom egyáltalán mi a szeretet? Magamnak hogyan adjam? Őszinte leszek nekem fogalmam sem volt és úgy gondoltam: "okééé hát ez van , behúztak valami szektába"- mert hogy ez engem nagyon érdekelt és nem akartam mellőle tágítani.

Idő közben megkaptam a válaszaim, vagy maradtak nyitva kérdések, amiknek más dolguk nem is volt. Nem igazán értettem mi történik... miért távolodik el tőlem mindenki, miért mondják azt, hogy fura vagyok, hiszen éppen most tudtam meg én mire vágyom, én ki vagyok...ennek örülni kellene nem?  Fel kellett ismernem a társadalom robot üzemmódját, amibe én már nem akartam tartozni.  Vagy megszoksz vagy megszöksz! - ismerős igaz?

Ez a felismerés pokolian kínzott, az a kettősség, hogy tartozni akarsz valahova, de a saját hangod el kell nyomni, máskülönben kilógsz azoktól az emberektől akiket szeretsz, mert nem hasonlítasz rájuk. Nagy döntés, és kemény, nagy szakadékokkal, veszélyekkel és sötét árnyakkal teli út. Egy dologba lehetsz biztos, önmagadban. Sokszor visszafordultam. Kellett nekem a társaság, a kapcsolatok. Nem értettem , hosszú évek után, hogyan lennének új barátaim vagy bárki. Azt akartam, hogy rám figyeljenek, ebből következett, hogy  én nem figyelhetek magamra és nem lehetek egyedül. Mindig úgy éreztem, ha elveszítettem egy embert az életemből, hogy valami baj van velem. Ma már tudom, csak mertem mindvégig önmagam lenni és ezt nehezen és kevesen bírják. Olyan ez mint amikor valaki fél a pókoktól. Van aki sikítva elrohan. Van aki nehezen bírja kivárni hogy valaki lecsapja. Aztán vannak azok a típusok, akik hiába félnek tőlük, mégis megpróbálják a szabadba engedni, papírral, pohárral vagy épp ami a kezük ügyébe kerül. És vannak akik egyáltalán nem félnek a pókoktól, megtudnak mellettük maradni és nem zavarja őket. Nos, így van ez az ilyen robot típusú emberekkel is. Nem bírják egymást. Nem bírják aki más.- innen az önszeretet megértése.

Önmagukat nem szeretik. Aki szeret az nem bánt- egyik kedvenc idézetem. A szeretet nem bánt. Önmagában a szeretet ha definiálni kellene, mi lenne? egyértelműen vattacukor. Mindenki akarja, mindenkinek  tetszik, de nem mindenkinek ízlik. Attól függ mit tanult meg róla. Hol vette az első adagot és milyen ízben, mennyiért vagy egyátalán kapott -e . Tehát mit tanult meg gyerekként, arról , hogy mi a szeretet és hogyan kell azt kifejezni. Aki önmagát nem tudja szeretni, mást sem tud, és azt sem engedi, hogy őt szeressék igazán. Sosem fogja elhinni. 

Most mondok egy durva dolgot, ami megváltoztat mindent az életedben, ahogyan az én életemben is megváltoztatott mindent. 

Az a szeretet vagyok, amit én adok. - nem pedig az, amit kapok.

Itt kezdődött az igazi felfordulás, az igazi ragacsos levakarhatatlan, bódítóan már-már gyomorforgatóan cukros, édes nézőpont, hogy akkor én mindent és mindenkit szeretek,  semmi baj semmivel, senkivel mert a szeretet a lényeg, el KELL fogadnom mindent a szeretet nevében.

Majd csattant a pofon az arcomon.

és azután...