...volt egy pillanat amikor kívülről láttam magam. Ott ültem a napsárga, édesen puha joga matracomon törökülésben, egy fehér trikóban és egy halványkék feszülős naciban, összekötött hajjal. Akkor és ott láttam magam, úgy ahogyan soha azelőtt. ...

"Hmmm" -gondoltam. Hiszen ezért meditál mindenki, ezt élik át, oké sikerült nekem is, még egy dolog kipipálva. Később jöttem csak rá , hogy nem, ez nem volt egyértelműen velejáró dolog. Féltem elmondani bárkinek, hiszen úgyis bolondnak tartott volna. Yogáztam már akkor egy csoportban a budapesti körúti studióban. Elmeséltem a csoporton belül az élményemet és rájöttem, hogy akinek kell betud fogadni bármit amit mondok. Nem mindenki fog mindig megérteni, de lesz aki elfogad. Ez volt az én legnagyobb, legsötétebb, legrejtegetettebb félelmem... az hogy kilógok. Mégis oly módon vágytam a kitűnésre, annyira paradoxon volt az egész. Annyira éreztem, hogy bennem van valami, amit nem tudok senkinek elmondani, de mindenkinek elakarom. 

Felcsaptam a Youtubeot a sötét bordó laptopomon és beírtam azt a szót amit valójában azt sem tudtam mit jelent, de visszavonhatatlanul és megkérdőjelezhetetlenül vonzott. A szó: Önfejlesztés. Első találat: A Titok c. dokumentumfilm. Oké, rendben , nézzük. Magával ragadott, mint egy hömpölygő hullám a tengerparton a puha, lágy, apró szemű homokban. Tudod ahol éppen összeér a part és a víz, amin csillog a nap és a víz tükrében csak a habokat látod, langyos és magához ölel. Amerre csak elnézel a végtelen kék tenger, sehol egy felhő és úgy érzed az egész világ a tiéd ott, abban a pillanatban, semmi másra nincs szükséged, minden megszűnik és csak a pillanatban vagy. Ezt éreztem a film nézése közben.

Vonzástörvénye? Van ilyen? Miért nem tud erről mindenki és miért nem használja? Óriási elfogadásba voltam, ugye a szeretet, mint olyan, az én nézőpontomba úgy férkőzött be akkor, mint aminek a nevében mindent el kell fogadni. 
Összevetve azt gondoltam, minden ami az életemben van, azt a vonzás törvényével hoztam magamnak létre és nekem azzal egyet kell értenem és el kell fogadnom. Akkoriban éppen egy olyan társaságban éreztem jól magam, ahol igaz, hogy csupa szív, intelligens, okos, jómódú családból származó, vidám emberek voltak, de előszeretettel fogyasztottak tudatmódosító szereket. Persze én is kipróbáltam, ne hogy már kilógjak.  Éjszakákat buliztunk át és azt éreztem semmi gondunk nincs. Igazából nem is történt semmi. Ez egy burok volt ,amiben én nem bírtam sokáig lenni. Valójában sosem tetszett, de tudod mint a vattacukorral, ezzel is úgy voltam, ha nekik jó, biztosan nekem is jó lesz. Aztán, ahogyan telt az idő, az évek... én azt szerettem volna, ha ezek a dolgok eltűnnek a kapcsolataimból. 

Ez volt a második nagy leckém az önfejlesztésben az utamon.
"Csak azokat fogja zavarni, ha meghúzod a határaid, akiknek eddig előnyös volt az, hogy nem voltak határaid."

Kihasználtak, hülyének néztek, bár ezekhez kellően naív is voltam a 20-as éveim elején. Számomra mindenki olyan volt, hogy mivel én nem akarok neki rosszat, biztosan ő sem akar nekem. Az élet ezer meg egy példán keresztül mutatta meg nekem az irigységet, álarcok mögé bujtatva, olyan manipulációkat éltem át amiket én igaz barátságoknak, megszeghetetlen , felbonthatatlan kapcsolatoknak gondoltam. Az igazság ugye mindig kiderül. Számomra ez volt az első nagy pofon az élettől. Amikor lelepleztem a kis farkasaim és elengedtem őket. Leírhatatlanul nehéz volt. Ezzel a választásommal elindítottam egy lavinát az életemben. Már akkor is tudtam hogy ez még nem minden. Engedtem az áramlást, és ott akkor, abban az üres szobában amiben találtam magam,  a kis bőröndnyi ruhámmal, valami elindult. Úgyhogy fogtam magam és a kis sötétkék bőröndömet, amin óriási cipzárok csilingeltek, és felültem egy repülőre...

És azután...