Kavargott bennem minden. Az idősek szavai csengtek a fülemben. " Aki elválik az bűnös." Ordított bennem a félelem mennyire meg leszek ítélve, és mennyire kilógok majd a sorból. Volt egy hátsó megérzésem, mert tudtam legbelül, hogy kevesen fognak támogatni a döntésemben. Arra márpedig szükségem lett volna, legalábbis jóleső érzésként tekintettem volna rá. A lelkem nyugodt volt, tudta, hogy ez a helyes irány és mivel életem során, oly sokszor cserben hagytam és nem hallgattam rá, most nem tehettem meg vele, hiszen a tét, Én magam voltam. 
Mindig mindent azonnal zártam le, és nem néztem vissza sosem. Vannak emberek akiknek az a nézőpontjuk, hogy ez felégetés " felégetsz magad mögött mindent"... Azóta is vallom, ez az egészséges. Felmelegítve csak a töltött káposzta jó, én mondjuk vega vagyok, szóval nekem még az sem. Ha megszületik egy döntés, az azért születik meg benned, mert ott a helye. Meg aztán én addig küzdöttem, addig addig erőltettem a dolgokat, hogy teljesen elkezdtem elveszíteni önmagam és a valóság érzetem, hogy mit is akarok igazán.

Megannyi önfejlesztés, eszköz , tudás, és egy érzelmi hullámvasút közepén találtam magam mégis.
A hogyan tovább, ki leszek én, mire leszek még jótól, a mindent megakarok változtatni kerül amibe kerülig napi szinten több ezerszer jutottam el. Nem osztottam meg senkivel, nem vontam bele senkit. Életem olyan döntése volt ez amit egyedül kellett meghoznom, befolyásolás nélkül. Nem akartam, hogy bárki hatással legyen rám. 

Mindennap kértem, hogy vegyenek el tőlem mindent ami nem hozzám tartozik, ami gátol engem bármiben. Tudod az ember hajlamos rá, hogy még nem fáj eléggé és vár. Vár a reményre, arra, hogy minden varázsütésre megváltozik hiába próbálta ezer oldalról megközelíteni a dolgokat. Nem tudom láttál-e valaha lovagi tornát, de én ebben az időszakban úgy éreztem magam, mint akit újra és újra beküldenek megállás nélkül harcolni. A végére már pajzs és ló nélkül. 

Aztán hirtelen eljött a Január és én megléptem életem egyik legnehezebb és egyik legmeghatározóbb lépését. A felismerés úgy hasított belém, mint amikor hirtelen beköszönt a tél és minden fagyni kezd,amikor  minden csontodban, lélegzetvételedben érzed az elpusztító, kínzó, jeges hideg valóságot. 

Egyedül vagyok.

A kislánykori énem megállíthatatlanul zokogott, hiszen ő a fehér ruhától sosem akart eddig eljutni, mindig a vattacukros tündérmesét kergette. Olyan erősen kapaszkodtam az álom életem képébe, hogy a kezeimen a sebek most kezdtek sajogni. - képletesen persze, de az egész testem átjárta. Vak volt lett az életem azt éreztem. Nem értettem sok dolgot és sok dologra nem is akartam tudni a választ. Mert egy elpusztíthatatlan, nyugalom költözött a szívembe, hogy most már, jó döntést hoztam. EZ elég volt. Ez az érzés mindent megvigasztalt bennem. 

Sokszor csak ültem és arra gondoltam, ennek piszkosul kellene fájnia, de nem fáj. Sírnom kéne, de nem megy. Valami amit eddig a mindenség közepének hittem és most nincs, annak a hiánynak el kéne pusztítania... Elromlottam. Ez volt az egyetlen magyarázat, blokkolom az érzéseim. Gondolat cunami zajlott a fejemben, minden nap minden percben. Jól döntöttem? Vissza fogok nézni? Lehetett volna másképp? Miért én? Miért velem? Miért? 

Nem bírtam az egésszel, és amikor úgy éreztem készen állok, jöjjön aminek jönnie kell én szembe nézek vele, mi van bennem, akkor  felkerestem egy konzulenst. Théta Healing meditációban elővettünk mindent, mit nyomok el, mit nem akarok megemészteni, mit titkolok magam elől, és miért döntöttem így. 

A Theta Healing egy olyan meditatív állapot, aminél nincs mélyebb. Jó, megfelelő meditációs vezetővel a lelked legkisebb, számodra rejtett részeivel is megismerkedhetsz. A lelkem tudta a választ mindenre. A döntést ő hozta meg és tudta, hogy nekem ez akkor és ott, a legjobb lesz. Megengedtem magamnak, hogy a nyugalmat válasszam, és hogy elfogadjam a döntésem. 

Elindult a gyógyulás, és én ezt választottam. Mindenki eltűnt mellőlem, akiket addig a középpontnak hittem. 

Ha egy ilyesfajta tükröt tartasz a világnak, abba bizony sokan nem akarnak belenézni. Inkább téged is elkerülnek. 
Emlékeztem, mit kértem: Vegyen el az élet mindent, és mindenkit aki..., úgyhogy elfogadtam. 

Fájt a felismerés, hogy sokan nem azért szerettek aki vagyok, hanem ami velem járt. Sokan nem önmagamért voltak velem kapcsolatban, hanem kötelességből. Amennyire ráerősített arra, hogy jó döntést hoztam, annyira volt pusztító. Nem csak egy embert vesztettem el, hanem komplett családokat, akiket a családomnak hittem. Mindig erős voltam, de vannak élethelyzetek amikor az ember nem tud az lenni, és csak várja hogy valaki segítő kezet nyújtson anélkül, hogy kérné. Szóval fájt. Ez a része piszkosul fájt. DE megengedtem. Mert ez a teljes üresség kellett ahhoz, hogy eljussak önmagamhoz. Mint a Holdnak, át kell mennünk az üresség fázisain, hogy újra egésznek érezzük magunkat.

Annak ellenére, hogy akkor találkoztam a legmegtörtebb énemmel, elkezdtem érezni a legerősebb verziómat is.
És ez mindent megváltoztatott...

És azután...